DOOM Eternal teszt: A bennünk rejlő szörnyeteg

Hosszú évek várakozása után az id Software újra csatába küldi a DOOM Slayert, aki senkinek és semminek nem kegyelmez.

A franciáknak van egy gyönyörű kifejezése, a sejtelmes mégis sokat mondó l'appel du vide, ami szabad fordításban nagyjából annyit tesz, a mélység hívása. A szókapcsolat tulajdonképpen azt a pillanatnyi érzést testesíti meg, mikor a semmiből, egy tárgyra ránézve mondjuk, vagy egy élethelyzet átélése közben destruktív gondolataink támadnak. "Szabadnak érezném magam, ha leugranék arról az épületről? Megkönnyebbülnék, ha láncfűrésszel cafatokra aprítanék valakit?" Az ezekhez hasonló gondolatok még az egészséges emberi elmékben is felmerülnek, a láncfűrészes kérdés metaforikus megválaszolására ráadásul egy komplett franchise is épült az id Software DOOM szériájának személyében. Az alábbiakban a mi véleményünket olvashatjátok a DOOM Eternalról, vágjunk is bele!

A pokol kapujában

A széria modernizálása már a 2000-es évek elején megkezdődött, a DOOM 3 viszont egy horror elemekkel tarkított akció játék lett és a rajongók igen vegyesen fogadták, mondván nem adta vissza az eredeti DOOM érzést. Ezt követően az id Software belefogott a DOOM 4 projektbe, azonban a játék elhasalt már a tervezőasztalon és Marty Stratton producer, illetve Hugo Martin rendező úgy fogalmazott, hogy a koncepció inkább egy Call of Duty játékra hasonlított, a narratíva és az átvezető videók miatt. A franchise ezután parkolópályára került ugyan, de 20016-ban jött a megváltó DOOM, ami játékmenet szempontjából nem volt más, mint a 93-ban megjelent klasszikus, a fejlesztők "csupán" a kor vizuális igényeihez igazították és megszórták egy csipetnyi történet szerűséggel. Ettől függetlenül a játék őrületesen jó és hatalmas siker lett, így borítékolható volt a folytatás. Szerencsénkre viszont az id Software nem lustult el a bevált recept miatt vagy kötött kompromisszumokat, inkább a "nagyobb, hosszabb és vágatlan" irányelv szerint minden szempontból kiterjesztette az újraélesztett széria univerzumát és harcrendszerét. A DOOM Eternal emiatt egy ízig vérig Tripla A játék lett, ami a legvadabb várakozásokat is felülmúlja a játékmenettől kezdve az átvezető videókkal teletűzdelt, valódi történettel rendelkező 20-25 órás kampányon át egészen a humoros, easter eggekkel teletűzdelt fanservice-ig.

Az egyetlen dolog amitől félnek, te vagy!

A történet szerint néhány évvel a 2016-os DOOM eseményei után vesszük fel a fonalat és az emberiség szépen szólva is sz*rban van, mivel a démonok hordái kis háttér segítséggel ugyan, de újra átjutottak a mi dimenziónkba és a föld lakosságának több mint 60%-át felemésztették. A megszállt bolygó és a romokban heverő városok egyszerűen lélegzetelállítóak, így nyugodtan ki merjük jelenteni, hogy az apokalipszis még soha nem volt ennyire gyönyörű és magával ragadó. Mindeközben a Slayer kiszabadult kényszerű fogságából és új otthonra lelt a Fortress of DOOM névre keresztelt űrbéli állomáson, ami tulajdonképpen a küldetések közti főhadiszállásunk és kvázi otthonunk is lesz, minden szükséges eszközzel, gyakorlópályával, temérdek easter eggel és fejlesztési lehetőséggel felszerelve. A komplexum megvalósítása rendkívül hangulatos és abszolút passzol főhősünk személyiségéhez és háttértörténetéhez, ráadásul a házigazdánk szerepét betöltő VEGA mesterséges intelligencia nem csak narrátor szerepet tölt be, de ő biztosítja a fegyvereket és az új képességeket is számunkra.

A kibővült arzenálunkra márpedig szükségünk lesz, mert a fejlesztők komoly kihívásokat tesznek elénk már a játék korai szakaszában is, de feltétlenül szem előtt kell tartanunk, hogy nem nekünk kell félnünk a démonoktól, inkább azoknak kell félniük tőlünk. Ezt a filozófiát mindenféleképpen magunkévá kell tennünk, ugyanis a harcrendszer abszolút ezen mantra szerint van kialakítva és a maximális fordulatszámra pörgetett őrjöngő öldöklés proaktív taktikát követel meg. Szerencsére az új képességek, mint a mozgékonyságunkat növelő Dash és a Super Shotgun csáklyája új távlatokat nyit, továbbá a vállra szerelt, armort generáló lángszóró vagy a tömeges fagyasztásra alkalmas bomba remek opcióként szolgálnak, hogy játékstílusunkhoz igazítsuk a küzdelmeket. Érdemes kiemelni, hogy a fegyverarzenál összes darabjával meg kell barátkoznunk és folyamatosan váltogatva használnunk azokat az összecsapások során, mivel tölténytárunk véges kapacitással rendelkezik, így egy nagyobb mészárlás során még a láncfűrészes töltény generálás sem elég kedvenc darabunk folyamatos forgatásához.

Rip & Tear

Az eszköztárnak köszönhetően a Slayer egy isten ugyan a földi pokolban, viszont ha rosszul játsszuk ki a kártyáinkat,(főleg magasabb nehézségi fokozaton) könnyen felsülhetünk akár egy szimpla démon horda ellen is. Gyors mentés továbbra sincs, de a secretek vadászata közben a pályákon extra életeket is találhatunk, feltéve ha figyelmesen járunk és hajlandóak vagyunk bíbelődni a platformer részek leküzdésével. Az automatikusan aktiválódó extra life kérdés nélkül egy okos kényelmi funkció, viszont még így sem elég a Rip & Tear csatakiáltással nekiesni mindennek és mindenkinek is, hanem okosabbnak kell lennünk és megfogadnunk A háború művészetét jegyző kínai író, filozófus és hadvezér Szun-ce bölcsességét.

„Ha ismered az ellenséget és ismered önmagad, nem kell félned száz csatától sem. Ha magadat ismered, de az ellenségedet nem, minden egyes győzelem után egy vereség vár rád. Ha sem magadat, sem az ellenséget nem ismered, minden egyes csatát el fogsz veszíteni.”

Főhősünk ismerete és képességei határainak elsajátítása viszonylag hamar megvan, (különösen a 2016-os előzményt csúcsra járatóknak) és a pályák teljesítése közben egyre jobban magunkévá tehetjük az egész DOOM Slayer érzést. Sokszínű és minden tekintetben különböző ellenfeleink megismerésébe viszont érdemes némi plusz energiát ölni, egyrészt nem szabad elkattintani az első megjelenésük alkalmával felugró bevezető videókat, másrészt bölcs dolog időnként fellapozni a fejlesztők által pompásan összerakott univerzumépítő ismertetőket. A démonok gyenge pontjainak észben tartása nem csak a játékélményt növeli, de hamarabb hozzájuttat a látványos és brutális Glory Killekhez is, melyek továbbra sem törik meg a lendületet, ehelyett nyugtató és kielégítő hatással vannak az érzelmileg felfokozott állapotunkra.

Ellenségem ellensége a barátom, vagy fordítva?

A 2016-os előddel ellentétben a DOOM Eternal újraértelmezte a többjátékos módot és a klasszikus, néhol démonokkal tarkított Slayers vs. Slayers felállás helyett a Battlemode és Invasion játékmódok kerültek bele a programba. Előbbi valójában egy asszimetrikus aréna mérkőzés, ahol egy játékos a Slayer, kettő pedig a démonok bőrébe bújhat. Az elképzelés elsőre ugyan egyoldalúnak tűnhet, a pörgős erőpróba mégis mindkét fél számára abszolút kiegyensúlyozott és a győzelemről csak a játékosok képességei döntenek. Ezzel szemben az Invasion azt a lehetőséget kínálja fel, hogy démon alakot öltve beugorhatunk más játékosok kampányába, megkeserítve számukra a pálya leküzdését és fokozva a kihívás mértékét. Ezt az ötletet a Dark Souls szériából már ismerhetjük, az id Software-nek viszont sikerült csúcsra járatnia a koncepciót.

Összességében az Eternal egy minden szempontból is tökéletes akció FPS, ami nem csak a rajongókat ejti majd rabul, de az új generációs játékosokkal is megismerteti és megszeretteti a szériát. A designerek által kreált világ gyönyörű és megjelenítéséhez szuperszámítógép sem szükséges, a score és soundtrack tekintetében Mick Gordon zeneszerző felül tudta múlni saját magát és egy mesterművet rakott össze, a harcrendszert végletekig csiszoló programozóknak hála pedig a mindenki fel tudja fedezni magában lelke mélyén elő, mindent elsöprő szörnyeteget. Objektivitás ide vagy oda, erre a játékra képtelenség nem maximális vagy több pontszámot adni, szóval nem csalás nem ámítás, a DOOM Eternal nálunk 12/10. Várjuk a folytatást!