Esport1 - Így lehet a legmagasabbról a legmélyebbre zuhanni

Sokat és nagyot akart mondani Todd Field legújabb mozijával és habár bizonyos értelemben ez sikerült neki, a főszereplőn kívül ez mégsem egy maradandó alkotás.

Magyarországon is bemutatják februárban Todd Field legújabb filmjét, a Tárt, melyben a főszerepet Cate Blanchett játssza. Nagy bajban vagyok, ugyanis tavaly év végén már a külföldi, illetve néhány hazai sajtó munkatársának volt szerencséje megtekinteni az alkotást és a Rotten Tomatoes, valamint a Metacritic oldalán már számtalan kritikát lehet olvasni róla. Emellett az is gyorsan kitűnik, hogy egy parádés filmről van szó, hiszen nagyon jó pontszámokat kapott. Én viszont egyelőre keresem a szavakat, hogy pontosan mit is láttam a premier előtti vetítésen, amelyre a meghívást innen is köszönjük a UIP Duna Filmnek!

Kezdjük gyorsan azzal, hogy a Tár egy pszichológiai drámafilmnek aposztrofált művészfilm, a főszereplője pedig Lydia Tár, egy fiktív és már befutott, tehát a pályája abszolút csúcsán lévő karmester – ő vezényli a Berlini Filharmonikus Zenekart és egyben tanít is – , akit a filmben csak maestronak szólítanak. A film egy rövid talkshowval indít, ahol egy amerikai újságíró tárja fel, hogy milyen sikereket ért el ezen a pályán Lydia, és a beszélgetésből rögtön süt, hogy a zene fontos részét képezte a forgatókönyvnek. Megtudjuk, hogy mi teszi naggyá a karmestert és még akkor is beszippanthat ez a rövidnek nem mondható csevegés, ha egyáltalán nem vagy jártas a zenei világban és szakkifejezésekben. Egy dolog azonban villámgyorsan kiderül, Lydia viselkedése ugyanis fura, és roppant mód ridegnek hat a filmvásznon. Betekintést nyerünk abba is, hogy valamiféle gyógyszert szed, épp emiatt pedig rögtön azon jár az ember esze, nincs minden rendben még egy ilyen fantasztikus és elismert művész életében sem. Egy olyan művész életében, aki nőként ért el csak kevesekhez fogható eredményt egy alapvetően férfiak uralta szakmában. Ezt azonban igazából jobban nem bontja ki Field, nem éreztem úgy, hogy ebből komolyabb hátránya vagy problémája lenne Lydiának, sőt, pont ezt tette őt erőssé, maszkulinná és rendkívül határozottá. Inkább az kezd kirajzolódni az első félóra után, hogy egy ekkora kaliberű ember, jobban mondva művész mit megengedhet magának és mennyire elszállhat az értékrendje. Lydia ugyanis nem köntörfalaz és gyakorlatilag mindenkit kihasznál a céljai elérésében, illetve kendőzetlenül megmondja, ha valami nem tetszik neki.

Arról is gyorsan lehull a lepel, hogy egy leszbikus főszereplőt kaptunk, viszont ez a vonal számomra némileg felejthető és ezért sem értettem, hogy végülis ez hozzáadott-e a történethez vagy inkább csak a mostanában megszokott trend alapján döntöttek így a film készítői. Lydia kapcsolatát Sharonnal igyekszik mélyebben bemutatni, de már első körben is az az érzésem támadt, hogy ugyan eléldegél a párjával karmesterünk, de ezen kívül mintha benne sem alakult volna ki komolyabb kötelék, annak ellenére, hogy Sharonnak van egy Petra nevű általános iskolás lánya. A film ezt a kapcsolatot is igyekszik a szemünk elé tárni, és talán ő az egyetlen személy Lydia életében, aki úgy igazán fontossá válik és a maga hűvösebb stílusában ezt igyekszik is kimutatni.

A film fő témája azonban egy modern kori valós problémát ecsetel(ne), miszerint az internet elterjedésével egy pillanat alatt a mélybe zuhanhat valaki, ha betalálják valamiféle negatív dologgal kapcsolatban és rászállnak. Ennek első jeleit Lydia óráján figyelhetjük meg, amikor az egyik diákjáról kiderül, hogy azért nem hajlandó Bachot játszani, mert ahonnan ő jön ott nőgyűlölőnek tartják. Erre frappáns válaszokkal szolgál Lydia, aki azt igyekszik átadni a növendékeinek, hogy a művész és annak műve két teljesen különböző dolog, valamint a könyvet sem a borítójáról szabad feltétlenül megítélni. Erre később rá is fázik, mert ebből a beszédéből úgy vágnak össze diákok egy kisebb videót, hogy az számára egyértelműen degradáló, bár ez már csak hab a tortán.

A történet előrehaladásával ugyanis kiderül, hogy a múltja elől nem menekülhet és ez akarva-akaratlanul is magával rántja. Ráadásul ezzel szembesül a jelenben is, mintha nem tudna elszakadni ezen énjétől vagy esetleg a sikerrel, kiváltságokkal járó hatalom készteti arra, hogy igazából bármit megtehet és ezért olyan dolgokat is meg szeretne élni, amiről ő maga is tudja, hogy rossz. A legjobb és egyben a legrosszabb az egészben, hogy igazából semmit sem mutat be részletesen a film, szóval nagyjából mindent a nézőre bíz Field, amivel alapvetően nem lenne probléma, de a két és félórás játékidő túl hosszú ehhez. A másik a zene, nagyszerűen enged bepillantást egy karmester életébe, de összességében bármilyen másik szakmabeli személlyel helyettesíteni lehetett volna a sztoriban a főszereplőnket és ugyan úgy átjött volna az üzenet.

Cate Blanchett egyébként, mint mindig, most is kiváló alakítást nyújt, ráadásul a többiek bármennyire hozzák a legjobb formájukat, sok esélyük sincs, mert ez a film egy az egyben rá lett szabva és magasan a legtöbb játékidőt ő kapja. Nagyszerű művész, aki azonban belül nem igazán tud elszámolni magával és szemrebbenés nélkül gázol át másokon, viszont egy pillanatig nem akarja sajnáltatni magát.

Kihozott mindent a karakteréből és első kézből láthatjuk, hogy minél magasabbra jut az ember, annál nagyobbat zuhanhat, azonban az régen rossz, ha az előítéletek nyomán teszünk tönkre karriereket, ahelyett, hogy alaposan kivizsgálnák ezeket a nagy horderejű ügyeket, már csak azért sem, mert sokszor kiderül, nem minden pusztán fekete vagy fehér. Egy szó, mint száz, egyik párbeszéd során hangzik el Lydia testvérének szájából az, hogy: