Polgárháború kritika: Az USA ketté szakad, és majdnem a szívünk is

Egy háború maga a pokol, ezt többen megpróbálták már a képernyőn keresztül is bemutatni, és most, hogy több ízben már a 3. világháborúról is említést tettek, egy ilyen film példaértékű. De vajon tényleg hordoz magában ennyi mondanivalót?

Amerika kettészakadt, és miközben az elnök a harmadik ciklusa alatt próbálja megtartani a hatalmát, addig a szakadárok gőzerővel igyekeznek megdönteni a hatalmát. A trailerrel ellentétben a teljes filmben végül nem a címként is szolgáló polgárháború kapja a fő fokuszt, hanem egy négyfős kiscsapat: három háborús tudósító – köztük egy fotóriporter – és egy fiatal feltörekvő fotós. Igyekeznek mindent dokumentálni, amit a New Yorkból Washingtonig tartó útjuk során látnak, a végső céljuk pedig nem más, mint összehozni egy interjút az elnökkel, mialatt a Fehér Ház visszavételét célzó felkelés egyre nagyobb lendületet vesz.

Alex Garland egy nem is oly távoli jövőben játszódó, disztópikus Egyesült Államokat fest le a képernyőn, és alapvetően ezzel azt szeretné megmutatni, hogy milyen könnyen széteshet a demokrácia, ami önkényes bűnözéshez, valamint a társadalomban felgyülemlett düh korlátlan terjedésével mekkora károkat okozhat az ember, ahonnan már gyakorlatilag nincs visszaút. A film egyúttal egy zseniális marketingfogás is, hiszen a tengerentúlon pontosan 163 évvel ezelőtt ugyanúgy áprilisban törti ki a valódi amerikai polgárháború.

Ezeket olvastad már?

A rendező több esetben is úgy érzékelteti a borzalmat és anélkül ereszti bőlére a mondanivalót, hogy bármit is mondana. A nézőket egy hátborzongató utazásra küldi, és megmutatja, hogyan dokumentálja egy négy fotóriporterből álló csoport, hogy Amerika törvénytelen háborús övezetté válik. A fotóriporterek munkája életbevágóan fontos, ezt senki sem vitathatja. A világ történelmének számos figyelemre méltó és maradandó fotója azoktól a bátor férfiaktól és nőktől származik, akik hatalmas kockázatot és áldozatot vállalva beilleszkedtek a hadseregbe, hogy megmutassák a háború, a konfliktusok szörnyűségeit és a hátrahagyott tragédiákat. Ez a Polgárháborúban is jelen van, hiszen a négy főszereplőnk minden téren elkötelezett és rettenthetetlen, ugyanakkor időnként fásult és szívtelen emberként jelenik meg. Lee Smith-t (Kirsten Dunst), Garland fiktív világának neves fotóriporterét parafrazálva, azt teszi, amit tennie kell, hogy elkészüljön a felvétel. A mára már kiégett és a legtöbb emberi mivoltát elvesztő nő mégis inspirációként szolgál a 23 éves újonc Jessie (Cailee Spaeny) számára, aki kap az alkalmon és a csapat mellé szegődik, miután Smith megmenti őt egy New York-i öngyilkos merényletet követően. A négyesben helyet kapott még Joel (Wagner Moura), aki elkíséri Lee-t az útjára, és a veterán Sammy (Stephen McKinley Henderson), Joel egykori mentora, aki egy utolsó sztorit szeretne magának.

De mi a helyzet a tényleges polgárháborúval, kérdezed?

Szinte semmi részletet vagy összefüggést nem kapunk arról, hogy miért süllyedt Amerika az őrületbe. Amit Garland megoszt, azt néhány mondattal letudják a szereplők, vagy az út során hallható rádióbeszélgetésekből derül ki. Alapvetően nem feltétlenül szükséges egy ilyen alkotásnál, hogy a néző egyértelműen állást foglalhasson akár a jobb, akár a baloldali politikai oldal mellett, de egy kis magyarázat, hogy Amerika hogyan és miért került ebbe a helyzetbe, nagyon hasznos lenne. Enélkül a film inkább az amerikai kultúra és társadalom savanyú és erőtlen kritikájának tűnik.

Ami felveti a kérdést – mi is pontosan ez a kritika?

Az, hogy az amerikaiak egy lépésre vannak attól, hogy ilyen szinten összeomoljanak? Hogy egy harmadik ciklusra pályázó elnök mindenkit káoszba taszít? Ebben az előadásban nincs rend. Holttestek hevernek véresen, megcsonkítva és szétszórva az utcákon. Mesterlövészek figyelnek a háztetőn. Autók roncsai 'díszitik' az utakat mindenfelé. Nincs térerő vagy hálózat, mégis úgy tűnik, hogy a hadsereg teljesen működőképes. Vannak emberek, akik benzinkutakat és vegyesboltokat irányítanak, fegyverrel ülnek kint és túszokat kínoznak. De miért? Miért látunk ritkán gyerekeket például? Ha megállunk egy pillanatra és belegondolunk, Garland történetének mélysége szó szerint csak a feltevés: Amerikában tombol a második polgárháború tombol. Ennyi. Nincs szükségünk egy magát politikailag meghatározó filmre ahhoz, hogy mélyebbre ássunk. Egyszerűen csak jobban meg kell értenünk, hogyan képzeli el Garland, hogy a saját nemzete ilyen könnyen egy teljesen működő társadalomból a jelöletlen sírok, a nihilizmus és a vérszomjas hatalomvágy purgatóriumává válik.

Ebből a szempontból sokak számára elképzelhető, hogy a lassú lefolyású film érdektelenné válik, és valljuk be van benne valami, mert igazából a főszereplőket sem sikerül sokkal jobban megismernünk az út során, ezért ragaszkodni sem tudunk feltétlenül hozzájuk. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy e döntések ellenére Garland tehetséges filmes marad. A legjobb példa erre az érzelmileg üres, de vizuálisan lenyűgöző végkifejlet, amikor minden a nemzet fővárosára zúdul. A recsegő hangkeverés és a káprázatos operatőri munka (Garland veteránja, Rob Hardy) magával ragadó élményt nyújt a film utolsó 20-25 percében. Mindezek ellenére csak azt sikerült elérnie, hogy egy tényleges kontextus nélküli történetet és feltevést mutatott be majd két órán keresztül. Végül, amikor az újságírói etikáról szóló nevetséges megjegyzést vágnak a fejünkhöz, nem tudunk nem azon morfondírozni, hogy ez az egész kimerítő vállalkozás csupán azt a kijelentést hivatott-e szolgálni, hogy a megbízástól és a kockázattól függetlenül az újságírók mindig eladják a lelküket, hogy megszerezzék a "sztorit".