Az elszakadás - E-sport Anyu, 14. rész

Kirepül az e-sportoló is egyszer a fészekből, de hogy dolgozza fel mindezt egy szülő?

Mint minden szülő esetében, úgy E-sport Anyuéknál is eljött a pillanat, amikor kirepül a csemete. Hogy dolgozza fel egy szülő, amikor már a biztonságot jelentő fészket elhagyja e-sportoló fia, s mostantól ténylegesen magára van utalva. Erről mesél nekünk a következő történet.

Épp egy éve volt, vége lett az érettségi vizsgának és elém állt:

Anya, kinéztem Pesten egy albérletet, és megpróbálnám egyedül. Van egy srác, aki fent dolgozik, ő is most keres lakást, ketten kivennénk. Amit eddig kerestem, abból el leszek egy jó darabig, nem lesz rám gondotok.

Miért nem maradsz itthon, ami pénzed van, megmaradna, amit meg keresel, jól el leszel belőle. Mostanában már nincs annyi utazás, nem kell Pesten élned. A munkád online.

Ki akarom próbálni magam egyedül. Pesten szeretnél élni.

Döntött, semmi nem tartotta vissza. Csak a ruháit pakolta össze, az ágyneműt, piperecikkeket, meg néhány tányért, poharat raktam be neki, mert nem tudtam mennyire felszerelt a kinézett albérlet, és másnap indult is. Nem szégyellem bevallani, sírtam. Nem ekkor utoljára. Tudom, hogy ez a normális, tudom, hogy el kell engedni, de kemény. Kemény, mert már nem az a kisfiú, aki rád van utalva, aki kikéri a véleményedet, hanem egy felnőtt férfi, aki dönt és önállóan éli az életét.

Én nem tudom, hogy mi az amama hotel”, amiről az újságok cikkeznek nap, mint nap. 

Mégpedig, a mai huszonévesek, sőt harminc éves fiatalok nem akarnak otthonról mozdulni, jól elvannak a szülői fészekben. Nem járulnak hozzá a családi költségvetéshez, felélik, vagy jobb esetben lerakják, amit keresnek. Vagy, ha esetleg el is költöznek egy albérletbe, akkor is haza járnak mosatni, enni, bevásároltatnak a szülőkkel, vagy havi apanázst kérnek. Ja, fontos, hogy itt nem a még tanuló gyerekekről beszélek, hanem a már dolgozó fiatalokról. Kettős érzés. Kicsit, sőt nem is kicsit, büszke vagyok rá, hogy 19 évesen eltartja magát, miközben megszakad a szívem, hogy már nem velünk él. Mindezt a CS-nek köszönheti. Ha nem akarja ennyire, és tesz bele ennyit, akkor nem figyelnek fel rá, nincs profi szerződés, nincs önálló élet.

Hiányzik. Hiányzik minden „hülyeségével” együtt. Amíg itthon volt, sokszor éreztem azt, hogy már nagyon elegem van. Elég az éjszakai gépezésekből, elég az ordítozásból, elég az asztalcsapkodásból. Elég, a hajnali haza érkezésekből. Most sokszor, még ezekre is nosztalgiával gondolok.  Nem tagadom, sokkal kényelmesebb így az élet, hiszen ahogy már beszéltünk róla, a mai fiatalok fordított életet élnek. De, hiányzik. Akkor is. Alig várom, hogy felhívjon, hogy mikor jön haza. Jó olyankor, kicsit mindig megállítanám az időt.

Pár napja a kicsi is elkezdte az érettségit. Igaz, ez még csak előrehozott volt. Angolból. Ő is brillírozott, mint tavaly a bátyja, büszke vagyok rá, nagyon. Úgy látszik, mi ilyen „idegen nyelvi” család vagyunk. Még van egy évem, a kicsi jövőre végez. Hogy mi lesz azután, egyelőre lövésem sincs. Gondolom, megy a bátyja után. Vagy tanul majd, vagy CS. Majd az élet megmutatja, hogy neki mit tartogat. Egy év még nagy idő, már megtanultam, hogy nem nagyon tervezek velük kapcsolatban. Annyi minden történhet. 

Egyet azonban elhatároztam, őt is támogatni fogom a döntésében, bármi legyen is az. Elvégre következetesnek kell lennem, nem igaz?

MONDD EL A VÉLEMÉNYED KOMMENTBEN! KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS! 

Kövess Minket!