V4 Future Sports Festival - Esport Anyu 17. rész

Esport Anyu élménybeszámolója a tavalyi V4 Future Sports Fesztiválról!

V4 Future Sports Festival, röviden V4. A világ legboldogabb embere voltam, amikor a gyermekem csapata lejutott. Nagy volt a beharangozás, minden erről szólt. Néhány napig a világ CS:GO társadalma Budapestre figyelt. Az egyik telefontársaság, jó szimatot fogva le is forgatott a gyermekemmel egy reklámfilmet és éjjel-nappal ez szólt a TV-ben. A gyerek osztályfőnöke, a tanárok, a munkatársaim leállítottak.

Csak nem a te fiad van a reklámban? Szóval, nagy volt a hype. 

Az eredeti tervem az volt, hogy az első sorból őrjöngöm végig a meccseket, de ahogy készülődtem otthon, leállítottak:

Anya azt felejtsd el!- szólt a kisebbik.

Jaj, ne már Olli!- intett Esport Apu. 

A verseny napján, szabadságon voltunk. A kicsit is kivettük a suliból, és irány Budapest. Kora délelőtt felértünk, gyorsan beléptettek, és máris ott voltunk az arénában, a nagyszínpad előtt. Először középen, az első sorban telepedtünk le, és onnan néztük a meccset. Hát, mit mondjak, valami pazar volt. Utána úgy döntöttünk, hogy inkább középről nézzük az eseményeket, mert a nyakunk addigra már teljesen kitekeredett. Minden széken szurkolóbotok várták a tulajdonosaikat. Rögtön fel is fújtam mindkettőt, és lehet, hogy én voltam a környéken a leghangosabb. A család többi, konszolidáltabb tagjától biztosan.

Egyetlen egy csalódásom volt csupán, a helyszínen csak a nagyszínpadon történteket közvetítették, a háttérben zajló meccseket semmilyen kivetítőn, vagy legalább monitoron nem lehetett követni (erre talán a jövőben lehetne figyelni). Mi pedig bizonyára kitaláltátok, hogy mire voltunk igazán kíváncsiak. Így, elég nevetségesen nézhettünk ki, mert ültünk a nagyszínpad előtt, és a fő mérkőzéssel parallel mobilnetről néztük a gyerek csapatának menetelését (legalább nem lógtunk ki a sorból, már ami a mai trendet illeti).

Elérkezett az este, ha jól emlékszem, 9 óra felé, amikor a nagyszínpadra szólították a csapatot. A szívem, a torkomban dobogott. Valami felemelő volt, és örök emlék marad, de szerintem mindenkinek, aki jelen volt. Úgy éreztem magam, mint egy Fradi meccsen, a B középben. Egy hangadó diktálta a szurkolnivalót, és mi ordítottunk keményen. Nem számított, hogy holnapra nem lesz hangunk, csak egy számított:

Ria, Ria, Hungária! Hajrá Magyarország!  

Annyira jó volt magyarnak lenni! A világ akkori legjobb csapatával, a Faze-zel játszottak a fiúk, és helytálltak, nem is akárhogyan. Csodálatos volt minden momentuma. Az egészet megkoronázta, hogy a meccs végén a fiamat hívta ki Redeye egy interjúra. Rohantunk a nagyszínpad szélére, hogy minél közelebbről láthassuk. A gyerek lenézett és észrevett minket, így szegénynek talán még nagyobb lett a lámpaláza. Az a gyerek, aki perfekt angol, és az emelt angol érettségi szóbeli része, idegen tanárok előtt 100 % lett, alig tudott kipréselni magából egy-egy komplett mondatot. Hiába, szokni kell az ilyen jellegű szereplést is.

Úgyhogy, én nagyon várom a folytatást, nagyon szeretném, újból megélni ezt a csodát. Remélem, lesz még rá valamikor lehetőségem.

MONDD EL A VÉLEMÉNYED KOMMENTBEN! KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS!