5 nagyszerű társas, amit a videojátékok ihlettek

Amikor a videojátékok inspirálják a társasokat, az csak jó lehet, vagy mégsem?

Az utóbbi évtizedekben a gaming közösség hatalmasat fejlődött. Ma már az egyik legmenőbb dolog a világon a szuperhősök univerzuma, legyen szó akár DC, akár Marvel képregényekről. Az asztali szerepjátékosok sztereotípiája már nem arról szól, hogy valaki az anyja pincéjében varázsolgat a haverjaival. Illetve a kocka vagy nerd kifejezés a legtöbb esetben nem párosul negatív felhanggal, sok gamer büszke arra, hogy kocka. Azért az teljesen biztos, hogy a geek kultúra legjövedelmezőbb formája a videojáték ipar, ami az utóbbi években sorra dönti a bevételi csúcsokat és az e-sport oldalról már a szórakoztatás egy új formáját jelenti. Ezért nem csoda, hogy a szintén egyre népszerűbb társasjáték világ ide nyúlt inspirációért és az évek során nagyszerű adaptációkat kaptunk, amikben igaz klasszikusok tekintenek vissza a nappali asztal lapjáról. Ebben a cikkünkben öt olyat mutatunk be, ami a gamereknek igazán érdekes lehet. 

Egy fanatikus Fallout rajongónak ez a játék kötelező. A készítők tanulmányozták az új korszak játékait, tehát a harmadik és negyedik epizódot (illetve New Vegas), majd összepakoltak egy olyan elegyet, ami megpróbálta azok majdnem összes aspektusát egy asztali játékba ültetni. A karakterünk kalandozik a pusztaságban, a különböző helyszíneken random ellenfelekkel/barátokkal/mutálódott szörnyetegekkel hozza össze a sors, küldetéseket próbál teljesíteni és persze betérhet a közeli poszt apokaliptikus városba, hogy új cuccokat vegyen. Mindeközben folyamatosan jönnek a tapasztalati pontok, fejlődnek a képességeink, de a ránk leselkedő veszélyek is egyre tornyosulnak. A játékban egymás ellen vagyunk, de ez nem azt jelenti, hogy kerítünk valamilyen fegyvert és egymásnak esünk. A lényeg a pontokban rejlik, amiket azért lehet bezsebelni, ha feladatokat teljesítünk és persze befejezzük a történetet. 

Maga a játék megértése közepesen durva, első blikkre az egész iszonyatosan bonyolultnak tűnik. Azután, hogy sikerült elsajátítani a részleteket utána nagyon begyorsul a és a különböző történetek és pályák miatt az egészet nagyon sokszor újra lehet játszani.

Ezt a játékot senkinek nem kell bemutatni, az utóbbi 30 évben valamelyik epizódjával biztos találkozott mindenki. A játék pedig úgy néz ki, hogy a maga egyszerűségével és nagyszerűségével együtt, tökéletesen átrakható egy társasjátékba is. Az egész egyszerre kooperatív és PVP hiszen lesznek olyanok, akik kapnak egy random Doomguy karakter és lesz valaki, aki a démonok karmestere lesz. A cél persze egyszerű, végig kell rongyolni a pokol bugyrain, fegyvereket szerezni és közben rommá lőni mindent, ami mozog. Egy pakliépítgetős mechanika segítségéve karaktereink fejlődnek, a fegyvereket a végletekig lehet gimpelni és kialakítjuk harci stílusunkat is. 

A szabályok közepesen könnyen érthetők és relatíve gyorsan fel lehet venni a fonalat. A játékmenet pörgős és a videójátékból kihasított rendszerek meglepően jól működnek a előttünk is. A pszeudo PVP rendszer és a pakliépítgetős  aspektus miatt az újrajátszási faktor nagyon magas. Ha pedig valamit tetszeni fog a játékban azok a démonfigurák, amik gyönyörűek lettek.

Az első dolog, ami a játék felbontása után fogad egy nagy fekete lap, aminek a közepén ott díszeleg a "You Died", azaz "Meghaltál" felirat. Ha valaki már játszott a sima verzióval, akkor az tudja, hogy ez a képernyő milyen sokszor kerül elő és mennyire idegesítő tud lenni, miután egy este alatt legalább hatvanszor látjuk. Az esetleges elhalálozás pedig az asztali verzióban is ott lesz, sőt itt is legalább olyan frekventáltan fogják szétrúgni a legerősebb ellenfelek a hátsó felünket, mint a virtuális térben. Ez a társas iszonyatosan nehéz és azért jó, hogy a játék ellen kell játszani, mert így legalább nem magunkban dőlhetünk a saját kardunkba, ha már elegünk lett a szörnyek armadájából. Viccet félretéve, a Dark Souls nagyszerűen kapta el az eredeti érzésvilágot. A végigjátszás során hozzá fogunk szokni, hogy jobb létre szenderedünk, de valahogy mindig szerzünk egy pár új cuccot, nagyjából megismerjük a boss szokásait és mikor végre sikerül legyőzni az mindennél nagyobb elégtétel.

Ha van bennetek egy kis mazochista vonal és szerettek minél nehezebb, akár fájdalmasan nehéz rejtvényeket megoldani, akkor a Dark Souls asztali változata nagyszerű választás. Az egésznek van egy darkos, sejtelmes érzésvilága, ami egy egész estés játék alatt nagyon érdekes ízt adhat egy-egy összejövetelnek.

Az XCOM széria sokaknál ott van a top 10 gyerekkori emlék között és a társas verzió ugyanazt az élményt hozza el, amit anno éreztünk. Ez főleg köszönhető annak, hogy az egész egy átmenet a két világ között. Hiszen lehet, hogy egy táblán harcolunk, de az egész mögött ott van egy applikáció, ami a játék eseményeit viszi előre, ahogy telik az idő. Egy játékos megkapja a Central Officer szerepet és ő az, akinek az appon kapott információkat át kell adnia a többi játékosnak. Többek között ezen keresztül jönnek váratlan események és persze az utolsó küldetést is ez hozza majd el. Alapból soha nem lehet tudni, hogy az mikor jön el, de egy biztos, hogy igazán soha nem lehet felkészülni rá és valaki tuti, hogy elereszt majd egy ízes szitokszót, mikor előkerül. 

A különböző kasztok és az app idő eleme az egész játékot egyedivé teszi. Folyamatosan azon aggódunk, hogy mikor milyen rémség esik a nyakunkba és azt sem tudjuk, hogy az utolsó csatába jól felkészülve megyünk vagy sem.

A végére marad a gaming világ egyik ikonja, amit talán senkinek nem kell bemutatni. A Starcraft társas verziója az, ami a legjobban adja vissza a PC játék részleteit. Az egész durván bonyolult, tele kihívásokkal és a nyakatekert szabályokkal. Az RNG viszont nem kap szerepet, hiszen a harcokat nem a kockák döntik el, hanem a kártyák. Persze a különböző lapok erejében van különbség, viszont az erősebb változatokhoz igencsak tetemes nyersanyag mennyiséget kell kicsengetni. A meccsek során a már ismert fajokat lehet irányítani és mivel több szín is van, ezért egy körben akár ketten is lehetnek mondjuk a Protosokkal, ha ahhoz van kedvük.

Ha valaki arra vetemedne, hogy beszerzi ezt a szörnyet, akkor készüljön arra, hogy soká tart majd a megértése. Az angol nyelvű szabálykönyv 45 oldalas, ami akár egy kisebb novellának is megfelel. Ettől függetlenül az RNG nem létezése miatt az egész rajtatok múlik, ha a stratégiátok jobb, mint az ellenfélé, akkor nyerni fogtok.

+1 

Itt egy személyes kitérőt kell tennem egy olyan játék felé, ami iszonyatosan egyszerű, borzalmasan nehéz, de soha nem éreztem még olyan elégtételt az első győzelem után mint ennél. A Warhammer 40K világa már alapból durva, illetve itt és most lehetne vitatkozni azon, hogy ez könyv, szerepjáték vagy gaming. Maradjunk abban, hogy minden együttvéve. A Halál Angyalában a génorzók egy hajót lepnek el és a játékosok megpróbálják azt megtisztítani/felrobbantani. A játék során a különböző űrgárdisták segítségével kell előrehaladni és gyakorlatilag ismét lőni mindenre, akin nincs csatapáncél. Ez eddig akár egy Doom is lehetne, viszont a játék büntet. Nem kicsit, nagyon. Egy elrontott dobás, egy nem jól megtervezett manőver és valakit már el is ragadtak mellőlünk és egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy lerobbant hajó közepén vagyunk, kezünkben egy géppuskával és ránk feni a fogát az összes ellenfél. 

Amikor először került elém a játék, 4 órát toltunk bele. A szabályokat könnyű megérteni, nem túl bonyolult az egész és a hossza alapján egy kör akár egy-másfél óra alatt lepereghet a végkifejletig. De akkor mi miért játszottunk vele 4 órát, miközben egyszer sem jutottunk el a végső csatáig? Azért mert folyamatosan meghaltunk. Húszig számoltam az újrakezdéseket, utána már azt is elfelejtettem. Ha valamelyik testvér már az első teremben jobb létre szenderült, akkor lehetett újra kezdeni, hiszen tuti, hogy buktunk, nem volt értelmes szenvedni, inkább jöhetett a reset. Volt olyan hogy egy körben hárman haltak meg tőlünk, kettőt a génorzók terítettek le, egy pedig a harci rohamban falnak szaladt és abba halt bele. De akkor miért éri meg játszani vele? Nos, azért az egy körért, amikor a terv tökéletes, amikor a manővereket olajozott gépként teljesítjük és a kockák sem utálnak meg. Amikor a végén szinte szemeink előtt látjuk, ahogy a 'szent kézigránát' a fészkek felé esik és sikerült befejezni a küldetést. 

OSZD MEG VELÜNK A VÉLEMÉNYED HOZZÁSZÓLÁSBAN! KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS!