Képes lehet bármilyen játék megfelelni ekkora elvárásoknak? - The Last of Us Part II teszt

Hét hosszú évet vártunk a PS3 éra egyik legjobb játékának a folytatására.

A cikk a szerző véleményét tartalmazza.

Van a hype-nak egy olyan szintje ami már senkinek sem egészséges. Szenvednek tőle a fejlesztők, szenvednek tőle a játékosok és a megjelenést követően maga a játék is. Nem arról beszélek, amikor egy játék a várakozásokkal ellentétben szinte vállalhatatlan állapotban kerül a boltok polcaira meg, hanem arról, amikor egyszerűen kevés volt a végleges termék.

Gondolok itt olyan játékokra, mint a Duke Nukem Forever, a 2013-as Sim City vagy az Overkill The Walking Dead játékára. Mindegyiket óriási várakozás előzte meg, ráadásul mindegyikre hosszú éveket vártunk, hogy aztán egy jó szívvel is közepes játékot telepíthessünk a gépeinkre. Nem lövök le nagy poént ha elárulom, hogy szerencsére a The Last of Us Part II nem ebben a cipőben jár, de sokkal többen csalódtak a folytatásban, mint az első felvonásban.

Essünk túl a kötelező körökön, a játék gyönyörű. Megszokhattuk már az évek alatt, hogy a Naughty Dog műhelyéből szemkápráztató játékok kerülnek ki, de itt nem csak a textúrák élességéről és a szép tájakról van szó. Egészen páratlan amit a fejlesztőnk elénk tárnak, különösen, hogy mindezt egy PS4-en prezentálják. Az ördög itt is a részletekben rejlik, a lehengerlő fény-árnyék hatásokban és abban, hogy az egész világ él és lélegzik, bármennyire is furcsa élő világról beszélni egy The Last of Us játék esetében.
Mindennek megvan a helye, minden aprólékosan kidolgozott, különösen az egyes anyagok megjelenítése fantasztikus. Amíg nem indítod el a játék addig nehéz megérteni, de higgyétek el ha azt mondom, hogy a szövet, a fa, a víz, a sár vagy akármi más, sosem volt még ennyire életszerű. És az adja a teljes látvány pompáját is, soha, egyetlen másodpercig sem érezzük azt, hogy egy kreált világban mászkálunk, minden 100%-ig valósnak tűnik.

Ez a részletesség egyébként visszaköszön a játék szinte minden elemében és sokszor egyfajta figyelemelterelésként is szolgál, hiszen bármennyire is fantasztikus a The Last of Us Part II, nem tökéletes. Sokat fejlődött a harcrendszer, sokkal erőteljesebb például a gunplay és végre nagyobb lett a személyre szabhatóság is. Nem csak képességeink fejlesztése terén kapunk nagyobb választékot, de külön örvendetes, hogy többfajta lőszerrel is oszthatjuk már a fejeseket. És ha már fejlövések, akkor muszáj megemlítenünk a harcrendszer másik oldalát, a továbbra is puritán közelharci támadásokat. Rendkívül látványosak, nincs is annál jobb, amikor hosszú percek várakozása és/vagy lopakodása után csendesen, valamilyen közelharci szerszámmal likvidáljuk ellenfeleinket. A gond ott van, hogy ezek a fegyverek továbbra is csak néhány ütést bírnak, ami rövid és hosszútávon is idegesítő, nem mellesleg pedig pont a játék életszerűségéből vesz el.
Több új ellenfélnek azért örültünk volna, ahogy annak is, ha nem mindig ugyanazokkal az arcokkal állnánk szemben. Tökéletes példa ez arra, hogy a páratlan részletességgel néhol hiányosságokat is elfednek a fejlesztők. A sokadik óra játék után is képes vagy elveszni a környezet kidolgozottságában, de az fel-fel tűnik, hogy ellenfeleink fizimiskája azért sokszor ismétlődik.

Mindannyian tudjuk, hogy a játék központi része mégiscsak a történet. A sztori, ami már az első résznél is lebilincselő volt és, ami most is parádés, bár sokkal inkább megosztó. Dobták a lineáris történetvezetést és helyette egy több szálon, több idősíkban futó történetet kaptunk, ami játék közben meglehetősen furcsa lehet, sokszor laposnak is tűnhet és a stáblista után sem garantált, hogy minden a helyére kerül majd. Ez persze nem feltétlen gond, kifejezetten szeretem a hasonló narratívával rendelkező játékokat, filmeket, sorozatokat, de a The Last of Us Part II esetében már kicsit átesünk a ló túloldalára.
Egy sorozatos példával élve, nem kapunk egy olyan teljes képet a történetről, mint amilyet a Mr. Robot c. sorozatnál láttunk, sokkal inkább hasonlít a helyzet a Lostra. Ülünk, csendben és elgondolkodva azon, hogy mi is történt pontosan a játék első percétől kezdve az utolsóig, de a teljes válasz részeit továbbra is köd fedi. Főleg ez okoz merőben eltérő véleményeket a sztoriról, ami bár közel sem rossz, az elmesélés módjánál a kevesebb ezúttal több lett volna. 

Csak, hogy még tovább dicsérjem a fejlesztők odafigyelését, a játék magyar felirattal jelent meg és ami ennél is fontosabb, hogy olyan beállításokkal amikkel a gyengénlátók, a halláskárosultak és mozgáskorlátozottak is élvezhetik.
Összességében mégis egy parádés, példaértékű játék a The Last of Us Part II, aminek egy nagy gondja van igazán, a saját elvárásaink. Ha még nem volt szerencséd a játékhoz, akkor javaslom, hogy a barátok és a család véleménye nélkül fuss neki. A legtöbb csalódott játékost a saját maga által támasztott elvárások, a túlzott hype vitte tévútra.

A játék tesztelésének lehetőségét köszönöm a Konzolvilágnak.

OSZD MEG VELÜNK A VÉLEMÉNYED HOZZÁSZÓLÁSBAN! KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS!