Nem minden hamu és gyémánt - House of Ashez teszt

A The Dark Pictures Anthology harmadik alkotása sötét, de nem eléggé.

Ki az, aki szereti a történet mesélős horror játékokat, melyekben a döntéseinken múlhat a karakterek élete? Ha te is jelentkeztél, akkor sorstársak vagyunk, a Telltale óta nagy rajongója lettem ennek a műjfanak, bár az a fejlesztőcsapat néha csak elhúzta a mézesmadzagot az orrunk előtt, hiszen nem igazán volt számottevő, hogy a válaszok közül mikre kattintunk. A Dark Pictures szériában már az azért nagyobb tétje volt/van ennek szerencsére. Az egész antológia jól startolt, a Man of Medan remek atmoszférával, karakterekkel és sztorival engem rögtön beszippantott. Egy jól összerakott forgatókönyvnek jól áll a misztikum, és kellően lehetett izgulni a szereplőkért is. A befejezés pedig tényleg rajtunk múlik, hiszen nem mindegy hányan élik túl a kalandot. Ez aztán a szellemvároskában folytatódott a Little Hope berkein belül, ami szintén kellően fogcsirkogatósra sikeredett, némi csavarral a lezárást illetően. A hamu háza, igényesebb nevén House of Ashes nekem egy kicsit kilóg a sorból. A felütése jó, nem akart egyből beparáztatni, egy katonai állomáson megy az eszmecsere egy akcióról, ami alatt érdeklődve igyekeztem megismerni a szereplőket. Az első kevésbé tetszetős rész ekkor jelentkezett számomra. Teljesen egyhangúra sikeredtek a karakterek. Van egy pöcsfej alezredes, aki tényleg egészen tenyérbemászó, aztán ott a "volt" felesége, illetve gyorsan sejteni lehet, hogy megharcolhatunk majd érte, az ifjú szerelme is bemutatkozik, aki teljesen semleges, semmit nem váltott ki belőlem. Talán a legjobban megírtra, az iraki Salim sikeredett. Nem akar már harcolni az amerikaiak ellen, a fiát szeretné megkeresni, és ahogy belecsöppen az egészbe, egy érzelmi hullámvasútra keveredünk, így ő került emberileg a legközelebb hozzám. Jasont pedig nem tudom hova tenni, vicces is meg nem is, tudáléskos is meg nem is, keménykötésű meg nem is. Csak legyintek, ott van ő is a csapatban, oké. Egyébként szándékosan nem az akkád visszaemlékezessel kezdtem, mert 10/10-es kezdés volt, bár egy picit hosszúra nyúlt, de nagy szívfájdalom volt látni, mikor véget értek az ősi képsorok. Legszívesebben abban az érában folytattam volna a játékot, így nagy ziccernek éreztem, amit kihagytak. Jó oké, a jelen korban játszódott mindegyik rész, de akkor is.

Az iraki háború végén az amerikaiak különleges erőkkel szeretnék felszámolni az országban még megmaradt nukleáris fegyvereket. Ennek apropóján kapunk egy speciális csapatot, akik felkutatják és elvégzik a feladatot. A landolás, a kis tanya elfoglalása, és a csetepaté teljesen rendben volt, töltött az emberbe némi adrenalint, a beomlás azonban inkább volt röhejes, mintsem félelmetes vagy meglepő. Miután lezuhannak a katonák, kezdetét veszi a rémü... áh, nem igazán van erről szó. Gyorsan kiderült ugyanis, hogy csak egy oldschool, olcsó és kinőtt Batman jelmezbe bujtatott nagyranőtt denevéremberekkel lakott barlangba kerültek hőseink. Valamiféle vámpír hadseregnek mondható ez rengeteg nagyra nőtt rágcsáló horda, de annyi volt belőlük, hogy a játék végére sem fogytak el. És akkor visszakanyarodok az akkád képsorokra, az a valami, ami üldözte az elején Balathut és Kurumot, na az parás volt, és kellően érdekfeszítő, hiszen a játékos fantáziájára van bízva milyen lény is feni a fogát a betolakodókra. Ráadásul a katonákkal inkább az akció kapta a hangsúlyt, és nem igazán éreztem azt, hogy tényleges veszélyben lenne a túszul esett csapat. Amikor lezuhant valaki, sejteni lehetett, hogy visszatér úgy is, vagy amikor bement valaki merészen a tojások közé, hogy felrobbantsa azokat, hiába mondtak le róla a többiek, simán lehetett tudni, hogy ha csak nem baltázok el sorozatban (jó sok gombot nyom félre az ember egymás után) jó néhány jelenetet, akkor kihozom onnan a bajba jutott kadétot. A párbeszédek sokszor semmilyenek, egyedül a Jason és Salim találkozása és cívódása ér valamit, ebben tényleg megjelenik az ellenségeskedés, illetve barátság kialakulásának a mélyen gyökerező érzelmi attitűdje. Nem mondom, hogy szinte bármiket válaszolhattam volna, a következmények nem súlytanak le, de nem rágtam le a lábujjkörmeit is az izgalomtól, mikor pár másodperc múltán kattintottam egyik vagy másik válaszra. A sztori tehát jó felvezetés után ellaposodik, és egy idő után az izgalom is elhalványul, ezzel egyidőben átcsap egy Hollywoodi tucat filmbe, ezért pedig nagy kár. Bár a végén kimenekítettem mindenkit, de az az igazság nem lett volna hiányérzetem, ha nem így történik, pedig az előző két esetben nagyon fájt a szívem, ha nem teljes létszámmal fejeztem be a játékot.

A grafika egyébként rendben van, a hangzás pedig szerintem a játék legerősebb része. Azonban míg a másik kettő játéknak újból nekiveselkedtem itt már nem vitt rá a lélek. Egyszer azért mindenképp végigjátszható, és összeségében egy érdekes kalandot lehet átélni, de ennél azért többet vártam. A beharangozott negyedik rész, már a trailer alapján is ütősebbnek tűnik egyébként.

OSZD MEG VELÜNK A VÉLEMÉNYED HOZZÁSZÓLÁSBAN! KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS!