Két évtizeddel ezelőtt jelent meg a Metal Gear Solid-sorozat egyik legmegosztóbb játéka, amely forradalmi újításokkal és szélsőséges ötletek tömkelegével reformálta meg a lopakodós játékok műfaját.
A cikk eredetileg a PCGURU oldalán jelent meg, wilson tollából.
Abban a korban, amikor már egy híresség halálhíre is előbb juthat el a nagy nyilvánossághoz, mint a legközelebbi hozzátartozókhoz, szinte elképzelhetetlen az, hogy nagyon sokáig titokban lehet tartani valamit – mondjuk, akár egy olyan, a nagy egészt tekintve legkevésbé sem fontos dolgot, mint egy teljesen új játékot, egy rég várt folytatást, egy felújítást, vagy egy főszereplő kilétét. 2001-ben azonban még más idők jártak: az internet széleskörű elterjedése a lakosság körében még messze nem járt a csúcson, a mobiltelefonok gyerekcipőben jártak, a híreket pedig az újságok és magazinok mellett a televízió szállította, egyedi szempontok alapján mazsolázva ki azt, ami eljut a tömegekhez. De milyen lenne a világunk, ha ez így is marad? A Metal Gear Solid 2 ezt a kérdést tette fel, és még ezer és egy másikat, amely ebből az alaptézisből ered.
Sons of Liberty
Tehette mindezt azért, mert az ekkor már illusztris karrierrel rendelkező Kodzsima Hideo nem kellett, hogy bizonyítson. Az 1998-as Metal Gear Solid egy életre bebetonozta a nevét a játékiparban, az MGS pedig nem csupán a PlayStation-generáció technikai mérföldkövévé és meghatározó játékává vált, de egy olyan klasszikussá, amely teljesen megreformálta műfaját. A kérdés így inkább az volt, hogy merre tovább, a válaszra pedig relatíve sokat kellett várni, annak ellenére, hogy a Metal Gear Solid 2 munkálatai már az első játék megjelenésének idején megkezdődtek.
Ugyanakkor csak egy teljesen új hardvergeneráció megjelenésével ért be a fejlesztők munkája, mivel az MGS mindent kihozott a már a megjelenésekor is meglehetősen idős PlayStationből, és egy nála lényegesen erősebb hardverre volt szükség ahhoz, hogy a Kodzsima és csapata által megálmodott folytatás biztos alapokra építkezhessen. Ötletekből nem volt hiány, az MGS 2 eredetileg az iraki és elsősorban az iráni nukleáris program témájára lett volna felfűzve, az MGS-ben lefektetett alternatív univerzum elemeivel feldúsítva. Ám fél évvel a fejlesztést követően felizzott a levegő a régióban, így politikailag túl kockázatos lett volna e mellett maradni.
Ugyanakkor az alternatív, végül végleges irány a legkevésbé sem volt biztonságosabb: a Metal Gear Solid 2 központi története egy olajkatasztrófával, valamint a helyzet kezeléséhez felhúzott komplexumra látogató amerikai elnök túszul ejtésével indul, hogy aztán kifejezetten gyors tempóban felvázoljon egy olyan rendszerszintű összeesküvést, amit átsző a demokrácia építőelemeinek szisztematikus leépítése, konspirációk tömege, az információ kontrollálása, a cenzúra, az álhírek jelenléte, az előre megírt és a nagyközönségnek több csatornán át adagolt narratíva, és számos olyan elem, ami okán az MGS 2 nem szimplán egy lopakodós akciójáték, hanem egyfajta posztmodern rémálom, aminek napjainkban több eleme is aktuális.
Les enfants terribles
Ebbe a narratívába, a terelt információátadásba pedig tökéletesen beleillett a Metal Gear Solid 2 kampányának legemlékezetesebb fordulata, egy olyan ötlet, amely a teljes játékipart megvezette. Nevezetesen az, hogy a Metal Gear Solid 2 igazi főhőse nem az összes előzetesben és a játék prológusában szereplő, az első részből ismert Solid Snake, hanem egy teljesen új karakter, akiről a megjelenésig egy árva szó sem esett (na, jó, ez nem teljesen igaz: a japán médiakampány során fény derült a titokra, de azon hírek nem nagyon jutottak el az amerikai és európai kontinensre). A megtévesztésben Kodzsima és a Konami odáig ment, hogy a megjelenés előtt mutogatott, a prológus után játszódó jelenetek esetében is Snake játszotta el a főszerepet.
Ez a döbbenetes megtévesztés ugyanakkor nem talált egyöntetűen pozitív fogadtatásra: a keményvonalas MGS-rajongók mindenképp Snake-et szerették volna irányítani, Raiden lényegesen más jellegű személyisége, a párbeszédek általános hangulata pedig messze nem bizonyult annyira univerzálisan szerethetőnek, mint az előd Bond-filmeket idéző kémvilága. Nem segített ezen az sem, hogy az MGS 2 története kifejezetten komplex, nehezen követhető, rengeteg karaktert, kódnevet, nyakatekert árulások tömkelegét vonultatta fel, amire rápakolt szó szerint több órányi, furcsábbnál furcsább párbeszédet és átvezető videót, miközben megpróbált minden párhuzamosan futó szálat összekötni.
LA-Li-Lu-Le-Lo
Ahol viszont nem érhette szó a ház elejét, az a játékmenet. Elődje révén a Metal Gear Solid 2 biztos alapokra tudott építkezni, így elsődleges célja nem az volt, hogy ismét megreformálja a lopakodós akciójátékok műfaját, hanem hogy ellássa azt olyan aprólékossággal és néha szélsőségesen hiteles, máskor már-már komikus, az animék lehetetlenségért idéző elemekkel, melyek révén példátlan élményt nyújt – ezt pedig tökéletesen teljesítette. A PlayStation 2 erejéből a megjelenésekor mindent kihozó prológus döbbenetes látványvilágát a játék második felének mikrouniverzuma és annak részletessége járatta a csúcsra.
A lopakodás ténylegesen lopakodássá vált, a sokkal aktívabb őrök felfigyelhettek a zajokra, riadót fújhattak és erősítést kérhettek, csoportba verődhettek és megpróbáltak több irányból közelíteni. A belső nézetes célzás révén most már a testtájékokat külön-külön is meg lehetett támadni, az elaltatott vagy kiiktatott ellenfeleket arrébb lehetett vonszolni vagy épp elrejteni, a falhoz tapadva ki lehetett nézni a fedezékek mögül, az új, kibővített arzenál pedig további csapdaállítási lehetőségeket biztosított. Erre sikerült rálicitálni az olyan, normál esetében észrevehetetlen részletekkel, minthogy a bizonyos helyszíneken megtalálható jégkockák valós időben olvadoztak, hogy a Big Shellt telipiszkító sirályok ürülékén el lehetett csúszni, vagy, hogy az elemeknek kitett, rothadásnak indult ellátmány legyeket vonzott, melyekre az ellenfelek is felfigyelhettek.
Kaori yae
Nagy kár, hogy a felsorolt, mind a mai napig elképesztő ötletek megismerése, azaz a Metal Gear Solid 2 bepótlása vagy épp újrajátszása modern környezetben mennyire körülményes. Ugyan meglepő mód a Konami 2020 szeptemberében három klasszikus Metal Gear-játékot is megjelentetett a GOG-on – a '87-es Metal Geart, a '98-as Metal Gear Solidot és az MGS2-t –, ezek sajnos az eredeti windowsos-változatok, melyek futtatása modern környezetben a legkevésbé sem problémamentes, és bár ezen egy rajongói patch rengeteget segít, de nem eleget. Konzolon sem jobb a helyzet: a remekbeszabott gyűjtemény, a Metal Gear Solid: HD Collection a PS3/Xbox 360 generációban ragadt, amit az Xbox Series X/S tökéletesen emulál, de a PlayStation-játékosoknak megoldásként marad egy régi hardver és mellé a játék beszerzése. A cikk írásának idején ráadásul még ezen digitális alternatívák is eltűntek, bár állítólag csak átmenetileg. Ez nagyon sajnálatos, és csak remélhetjük, hogy a Metal Gear Solid-sorozat egy napon megkapja modern újrakiadásait, és egy újabb konzolgeneráció játékosai ismerhetik meg az okot, ami a rajongástól egy valóságos kultusz megszületéséhez vezetett. Csak a patrióták meg ne tudják!
OSZD MEG VELÜNK A VÉLEMÉNYED HOZZÁSZÓLÁSBAN! KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS!