Esport1 - „Aki nincs velem, az élelem”

Drakula élőhalott és élvezi, ezt pedig mi nézők is piszkosul.

Már a trailerek meghozták a kedvem a Renfield című horrorvígjátékhoz, melyben első sorban Nicholas Hoult, Nicolas Cage és Awkwafina viszi a prímet. A film maga pedig tényleg hozza azt a szintet, amit manapság simán el lehet várni egy ilyen alkotástól, sőt, összességében ki is emelkedik az utóbbi esztendők vígjátékai közül közvetlenségével.

Aztán ott van Nicholas Cage Drakulája, aki pazarul fest és bár erősen túljátssza a vámpírok fejedelmét, ettől lesz igazán izgalmas, egyben félelmetes. Elképesztően üdítő volt látni ebben a szerepben a 90-es évek egyik akcióhősét, és valóban meglátszik, hogy Drakula kapcsán Lugosi Béla 1931-es, Frank Langella 1979-es, és Gary Oldman alakításából merített (miközben milyen érdekes, hogy az 1992-es filmet Cage nagybátyja, Francis Ford Coppola rendezte).

A Renfield egy újfajta megközelítésből igyekszik bemutatni a mára már kívülről fújt vámpírtörténetet, ugyanis itt Drakula csak mellékszereplő és a figyelem középpontjába a címszereplő kerül. Miután gyorsan felvezetik nekünk miként vált a fiatal ügyvéd a gróf szolgájává, gyorsan az is kiderül, hogy ez Renfield számára egy mérgező kapcsolattá fajul és bár igyekszik a gazdája kedvére tenni – tonnaszámra hordja neki a holtakat, hogy elősegítse mesterének regenerációját –, anonim gyűléseken keresztül próbál könnyíteni a lelkén, míg egy napon ráébred, hogy van választási lehetősége és ezáltal kiléphetne Drakula árnyékéból. Erre tesz rá egy lapáttal, hogy megismerkedik az Awkwafina által játszott Rebecca rendőrtiszttel, aki a legjobbak között volt az akadémián, mégis szimpla járőrként tengeti mindennapjait. Úgy tűnik ráadásul, hogy ő az egyetlen, akit a korrupció és a közömbösség még nem tudott a hatalmába keríteni, és miközben egy véletlen nyomán belekeveredik egy furcsa bűntény kellős közepébe, nyomozása során szépen összerakja a képkockákat – valamint fény derül a valódi motivációjára is. Szép lassan Renfielddel is összegabalyodnak, de a romantika inkább csak komikus formában van jelen, szóval remekül adagolják és tálalják kettejük „kapcsolatát”, valamint azt a folyamatot, ahogyan Renfield szép lassan egy élőhalott rabszolgából újra felfedezi magában az emberi vonásokat. Hozzáteszem azt is nagyon jól megoldották és elmagyarázták, hogy Renfield miért fogyaszt rovarokat, amit ugye korábbi alkotásokban már szintén láttunk tőle, de itt most valódi értelmet nyert ez a dolog. A legjobb az egészben, hogy a bohózat és a vérgőzben áztatott akció közepett van némi mélyebb mondanivalója is ennek a filmnek. Több ízben is előkerül az a téma, hogy bár sok esetben pokoli nehéz, mégis van választása az embernek és a saját urává válhat, ha igazán elszánt és határozott elképzelésekkel rendelkezik, persze azért időnként az sem árt, ha segítséget kérünk ehhez. Ez a fajta felszabadulás több karaktert is érint, és a végére néhányan el is érik ezt a megváltást.

Egyébként a humor szerintem abszolút a film erőssége, és ez alapvetően a két főszereplőnek is az érdeme, de egyértelműen Cage az, aki lubickol ezen a szinten. A szimpla grimaszain túl, jó pár egysoroson át, egész monológokat hallhatunk tőle, ami mosolyt vagy nevetést csal az arcunkra. Továbbá az akciójelenetek is pörgősek, látványosak, és kellően véresek, az abszurditás határát jócskán átlépve zúzzák le a statisztákat főhőseink, és időnként még John Wick is elismerően csettintene a látottak alapján.

A film viszont a második felére kicsit elfárad, ráadásul egy szimpla bosszúhadjáratban csúcsosodik ki a végjáték, mindenféle valódi tét nélkül, hiszen egy pillanatig nem lehet félteni a főszereplőket, ami nekem azért fájt. Túlságosan leegyszerűsítették és Cage Drakulája nem egy ilyen befejezést érdemelt volna, de összességében a New Orleansben zajló történet abszolút a 2023-as év egyik üde színfoltja és mindenképp érdemes egyszer megtekinteni.