Egy év késés után, lássuk mit tud a PC-s Stranger of Paradise: Final Fantasy Origin

A Stranger of Paradise: Final Fantasy Origin megjelenésekor sokan felkapták a fejüket, vajon mi lesz ez a játék? Mint kiderült, a most 35 éves és nagyrészt elfelejtett eredeti Final Fantasy spin-offjáról van szó. Beváltotta-e vajon a hozzá fűzött reményeket?

J-RPG Soulslike elemekkel

A Stranger of Paradise egy újfajta megközelítést kínál pixeles elődjének egyszerű narratívájához képest, a fejlesztő Team Ninja pedig váratlan hangvételt és megközelítést ad a sorozatnak. A cél legalábbis ez volt, ám az eltúlzott karakterek borzasztó párbeszédei miatt megreked a játék a „kiváló alkotás” és a középszerűség határán.

A játék in medias res kezd, és az első néhány jelenet során fogalmunk sincsen, mi történik, eddig mi zajlott le, ki az a Káosz, kik ezek az emberek, és mi a szerepünk ebben az egészben. Azok, akik régen játszottak az eredeti alkotással, talán nem érzik ennyire támpont nélkül magukat, ám mezei Final Fantasy játékosként csak kapkodtam a fejem. A játék végére természetesen összeáll a kép, ám addig azért lesz néhány fejvakarós percünk, és csak sodródunk az árral.

A meglehetősen értelmetlen cselekmény szerint a Jack Garland által vezetett hősök csapata elindul, hogy helyreállítsa a kristályokat és megölje a Káosz nevű gonosz nagyurat. A játék minden egyes karaktere egyetlen jelzővel jellemezhető:

• A vidám Jed,
• A szigorú Ash,
• A vágyakozó Neon,
• és Jack, akit csak egyetlen dolog hajt: megölni Káoszt.

A történet abszurditása ellenére mégis szórakoztató: minden egyes pályát rövid, frappáns jelenetek kereteznek, amelyek viszont nem zavarják meg az akciót. Apropó akció: a Stranger of Paradise több közös vonást mutat a Soulslike játékokkal, mint a Final Fantasy-sorozattal. Elsőre nyomasztónak tűnhet a harc közben rendelkezésünkre álló sok opció és mozdulat, ám a mechanikák szépen-lassan összeállnak. Többféle harci stílus közül válogathatunk, mindig idomulva az adott ellenséghez, amelyből bizony van bőven; érdemes tehát kitapasztalni, melyik harci osztályt és képességet kell használni az adott szituációban. Egy-egy jó kombó ugyanis nem csak véglegesen meggyengítheti ellenfeleinket, de meglehetősen jó érzéssel is tölt el minket.

Példának okáért, a hagyományos védekezés mellett használhatjuk a Soul Shieldet, amely csökkenti az ellenség Break Gauge sávját. Ha sikerül teljesen lenulláznunk ezt a mérőszámot, akkor a Soul Bursttel, egy látványos befejező mozdulattal végezhetünk is ellenségünkkel, vörös kristályokká változtatva azt, mielőtt apró darabokra törne. Emellett a Soul Shield segítségével ideiglenesen elnyelhetsz bizonyos képességeket is, amelyeket aztán az ellenségeid ellen használhatsz. Feltáplálni egy Bomb-ot a saját tüzével eddig eszembe sem jutott, most viszont már nem is tudnám enélkül elképzelni a harcokat.

A jóból is megárt a sok

A harcrendszer azonban sajnos nem mentes a hiányosságoktól. A mágia ugyan erős, de nem illik bele olyan jól a játék gyors tempójú harcába, mint a közelharc; a hosszú hatóidő miatt egyhelyben kell maradni, ezáltal pedig könnyű célponttá válunk. A harci stílusok közül pedig csak kettőt váltogathatunk, és ha netán le szeretnénk cserélni az egyiket egy harmadikra, akkor a menüben kell ezzel játszadoznunk, megszakítva az izgalmas akciókat.

A játék tehát változatos, és ez elmondható a loot rendszerre is, ami viszont inkább negatívumnak mondható. Minden harc és láda új fegyvereket és felszereléseket ad, ám annyi cuccot kapunk, melyek csak 1-1 értékben jobbak az aktuális fegyverünknél vagy öltözetünknél, hogy könnyedén átcsaphat a játék egy mikromenedzsment-szimulátorba. Az viszont pozitívum, hogy az összes átvezető jelenetben az általunk használt felszerelést láthatjuk karaktereinken, ezzel kicsit jobban beleélve magunkat szerepünkbe.

A játékban bármikor állítható a nehézségi szint, ami szintén egy piros pont. A pályák lineárisak, mégis kellően részletesek, számos könnyű fejtörő elemmel és feloldható rövidítésekkel. Bekerült a játékba ráadásul egy kooperatív mód is, ahol 2 társunkkal együtt vehetjük fel a küzdelmet ellenségeinkkel.

Vissza az időben

Ejtsünk néhány szót a grafikáról is. A legtöbb esetben a korábbi Final Fantasy címek által inspirált helyszínek szépen néznek ki, ám a sötétebb területeken nehéz bármit is látni. A játék simán fut 60 FPS-en, de 120 FPS-nél nem egyszer voltak frame dropok, különösen akkor, amikor az ellenséget szétzúzó Soul Burstöt hajtunk végre. Sajnos az is kiemelendő, hogy a Final Fantasy VII Remake káprázatos grafikája után visszautaztunk az időben egy évtizedet, és egy erős PS3-as teljesítményt kapunk, ami nem is az akcióknál, hanem az átvezető videóknál lehet zavaró.

Az időutazás viszont nem feltétlenül rossz dolog, ha a zenei anyagot vesszük alapul: a háttérben sokszor más FF-játékokból származó új zenei feldolgozások hallhatók, amelyek a nagy rajongók szívét és fülét biztosan megragadják.

Szerelmes levél a rajongóknak

Bár nem mentes a problémáktól, a Final Fantasy: Stranger of Paradise tagadhatatlanul egy stílusos és izgalmas kaland. A magával ragadó harcok, a változatos környezetek, illetve az, hogy a játék a kívánt játékstílushoz és nehézségi szinthez igazítható, egy olyan Final Fantasy címet eredményeznek, amely a jelentősen sötétebb stílusa ellenére is kitűnik a többi közül. Miközben tehát a sorozat egyik legdinamikusabb harcrendszerét kínálja, a vázlatos történet és a félkész szereplőgárda miatt az egyik legfelszínesebb alkotás lett.

Tekinthetjük ezt egy szerelmes levélnek a saját eredetére, tele a sorozat  történelmére tett utalásokkal és tisztelgésekkel, amelyek úgy tűnik, hogy minden Final Fantasy rajongónak adhatnak valami élvezeteset. Mindazonáltal még mindig inkább a Final Fantasy VII Remake-t ajánlanám azoknak, akik egy kis FF-varázslatra vágynak.