Oppenheimer kritika - Ez a film nagyobbat szól, mint egy atombomba

Holnap kerül mozikba Christopher Nolan legújabb monumentális opusza, az Oppenheimer.

J. Robert Oppenheimer valaha a világ legünnepeltebb embere volt, aki többedmagával az emberiség kezébe adta az atombombát. A Manhattan-projekt története az ünnepelt és elismert elméleti fizikus szemszögéből egy olyan történet, ami megihlette Kai Birdöt és Martin J. Sherwint. Így születhetett meg az American Prometheus: The Trump and Tragedy of J. Robert Oppenheimer, ami 2006-ban Pulitzer-díjat nyert életrajzi kategóriában. Christopher Nolan ennek a több mint 700 oldalas könyvnek az alapján készítette el az Oppenheimert, az idei nyár egyik, ha nem a legnagyobb mozis élményét.

A Tenettel viszonylag sok negatív kritikát gyűjtött be az 52 éves író-rendező, ami nem a véletlen műve. Csapongó, túlságosan is összekuszált történetével nem tartozott a könnyedén emészthető darabok közé, valamint az sem segített neki, hogy talán túl rövid volt a játékideje bemutatni valójában azt, amit vízióként megálmodott Nolan. Az Oppenheimer esetében erről szó sincs, ugyanis három órán keresztül szegez oda téged a székbe, miközben minden érzékszervedet megdolgoztatja. Egyszerre piszkosul látványos, remekül bánik a hangeffektek és a Ludwig Göransson zenéjének adagolásával, valamint nem rest olyan beállításokat használni, aminél már kellemetlenül érzed magad a személyes tér szinte teljes hiányától. Technikai szempontból nem lehet és nem is szabad belekötni, azonban ez még csak az egyik fele annak az élménynek, amit valójában megkapsz, ha beülsz a filmre.

A történet középpontjában J. Robert Oppenheimer karaktere áll. Minden egyes eseménynek ő az alfája és omegája, ő mozgatja vagy direkt vagy indirekt a szálakat. A legmélyebb gondolatok, a legnagyobb hatással bíró üzenetek az ő szájából hangzanak el, minden fontosabb pillanatban arra kell gondolni, hogy ez most hogyan is kapcsolódik hozzá. A főszerepre kiválasztott Cillian Murphy élete alakítását hozza, Joaquin Phoenix Napóleonjával hatalmas harcban lehetnek majd a legjobb férfi főszereplő Oscar-díjáért. A kisebb szerepekben sem spórolt a világsztárokkal Nolan: Emily Blunt, Matt Damon, Robert Downey Jr., Florence Pugh, Kenneth Branagh, Casey Affleck, Rami Malek, Dane DeHaan és Jack Quaid is feltűnik a vásznon, de ki kell emelni Tom Conti Albert Einsteinjét, valamint kötelező megemlíteni a legfontosabb magyar kapcsolódást, Haumann Mátét, mint Szilárd Leót.

Az Oppenheimert két nagy fejezetre lehet osztani, ami alig-alig derül ki az előzetesből. Természetesen a Trinity felrobbantása miatt kialakult feszültség már a kedvcsinálókból is érezhető, de valójában a film nem erről szól. Nem a "nagy bumm" a lényeg, hanem az, ahogy ez hatást gyakorolt a főszereplő életére. Egy ízig-vérig háborús drámáról van szó, amely nem fél bemutatni mindkét oldalt a legnehezebb kérdésekben, amelyek milliók életét befolyásolják. Nem propaganda, de érezni lehet belőle azt, hogy Cillian Murphy átható tekintetén keresztül tényleg nem lehet mindent feketén és fehéren látni. Morális vívódás és a konkrét, mérhető statisztikák szembeállítása mentén jut el a cselekmény ahhoz az elképesztően sokkoló, de mégis emberközeli befejezéshez, amivel ez a film lehet örökre beírja magát a történelemkönyvekbe.

Le kell szögezni, hogy Christopher Nolan egy zseni. A jelenleg is aktív rendezők és forgatókönyvírók közül az egyik, ha nem a legjobb. Az Oppenheimerrel képes volt egy új oldalát megmutatni, ugyanis ennyire érzelmekkel teli történelmi drámával, ami mégis az életrajzi filmek határát súrolja, még soha nem örvendeztette meg a rajongóit. Ha a Barbie a nyár egyik kellemes meglepetésének tekinthető, akkor az Oppenheimer az, amelyik képes volt felnőni a kritikusok és rajongók által támasztott hatalmas elvárásokhoz és azonnal mesterművé vált.