Life is Strange: Double Exposure teszt - Ez egy... Star Wars VII!

Max Caulfield visszatért, hogy ismét megmentse vízparti városkáját a teljes pusztulástól.

Elsőként szeretném leszögezni, hogy a XXI. század legjobb videójátékának tartom a Life is Strange első kiadását. A francia Dontnod (DONTNOD, Don't Nod... tudjátok) fejlesztőcsapata megírta a történelem egyik legjobb történetét, ezután izgalmas, egyedi és emberi karakterek szájába adta a mondatokat, összerakott egy élvezhető, de nem túlbonyolított játékmenetet, majd az egész csomagot elhelyezte Arcadia Bay kitalált városkájában. A kritikusok és a játékosok nem tudtak betelni Max és Chloe párosával, jöttek a folytatások, a spinoffok, a képregények és merchök. Egy egész generáció tekintette a kedvencének a vizuális regény műfajának legújabb állócsillagát, azonban csak kevesen gondoltak arra, hogy a nem túl karizmatikus, cserébe tényleg szeretnivaló Maxine Caulfield még egy önálló játékot kap. Ez lett a folytatás, a Life is Strange: Double Exposure, amit már a Deck Nine laborjában kotyvasztottak, így a számozás ugyanúgy elmaradt, ahogy a True Colors esetében.

Ezeket olvastad már?

Ha nem lenne elég kegyetlen önmagában a Silent Hill 2, ilyen a hangulata FPS-nézetből

Fellélegezhetünk, nincs több politikai reklám YouTube-on!

10-ből 9 játékos nem elégedett a Dragon Age: The Veilguarddal, állítja egy felmérés

Ezt már láttam valahol

A főszerepben ahogy már említettem, ezúttal is Max tűnik fel, azonban az Arcadia Bayben történt fiaskók és felelőtlen erőhasználat után új városban próbál letelepedni az időközben 28 évessé "cseperedő" lány. A Caledon University korlátok közé szorított játszóterén ismét semmi és senki sem az, aminek látszódik. Mindenhol hazugságokba, ármányba, szenvedélybe és szenvedésbe, hát mögötti kibeszélésbe, intrikába és cselszövésbe botlani, így nem unatkozik majd senki a nagyjából 10-12 órás játékidő alatt. A cselekmény egy haláleset köré összpontosul, amelynek zavaros részletei már rögtön a prológusban kiderülnek. Miután Max rájön, hogy a teljes értetlenség és tudatlanság állapotában képes a párhuzamos világok között mozogni, a játékmenet is megkapja a lökést. 

Ugye nektek is ismerősek az elemek? Öt fejezetre bontották a cselekményt -> pipa, haláleset fogja össze az egész narratívát -> pipa, Max szuperképességet kap -> pipa, egy mellékszereplőkkel telepakolt iskola a helyszín -> pipa. Újrahasznosított elemekből nem lesz hiány, azonban itt következik az első nagy hibája a LiS: DE-nek. Hiába hangulatos a miliő, ha a kollégák, barátnők és ismeretlen diákok tömegei alig-alig töltik meg élettel a lekorlátozott tereket. Bár úgy tűnik, hogy egy nyitott, pezsgő és tényleg varázslatos világ rajzolódik ki a szem előtt, a valóság ennél jóval sivárabb. Nincs szabad mozgás, nincs kötetlen csapongás a párbeszédek között, nincs valójában ráhatása Maxnek arra, hogy mi történik. Egy olyan egyenesen mozoghatunk jobbra és balra, ahol minden eleve elrendeltetett. 

A szivárvány minden színében pompázik a Caledon University

Nem lehet egyetlen rossz szót sem ejteni arról, hogy a készítők ne reprezentálnák a mai egyre több és több halmazból felépülő társadalmat: biszexuális irodavezető, leszbikus pultos, transznemű professzor, közel-keleti barátnő, fekete asztrofizikus. Az igazán izgalmas ebben az olvasztótégelyben, hogy nem érződik idegennek a karakterek egyedi és sajátos identitása, mert már az első rész óta ez volt az egyik nagy erőssége a LiS-nek. Jól tálalja a romantikus szálakat, elfogadja, ha a játékos a saját preferenciáinak megfelelően lép interakcióba a felkínált opciókkal.

Ezt a jó nagy kupac eltérő életfilozófiával rendelkező egyént nehéz volt megfelelő mértékben adagolni úgy, hogy közben végig Maxen maradjon a fókusz, de összességében sikerült. Mindenki megtalálja a helyét a krimóban, a saját irodájában vagy épp a kilátóban. Sosem a grafikai megoldások voltak az erősségei a LiS-eknek (bár a True Colors érezhetően szintet lépett ezen a téren), de a technológiai fejlődés így is jót tett a széria legújabb darabjának. A közeli felvételekről süt, hogy alázattal készítették, a mimika nem csak dísznek van ott, az érzelmek tényleg kiülnek a szereplők arcára. Nem egyszer gondolkoztam el azon, hogy "nem egy filmet nézek véletlen?" Persze vannak kivételek, vannak félresikerült dizájnelemek, de látványban tényleg ennél több nem kell, ha egy LiS-t játszik az ember.

Az erősségek még mindig erősségek

Bár pozitív gondolattal szokás lezárni az írott anyagokat, először mégis azokat az összetevőket emelem ki, amiben egyszerűen nem tud hibázni a készítők hadserege. Mindegy, hogy a DON'T NOD vagy Deck Nine neve bukkan fel a stáblistán, a szinkron és a zene csillagos ötös. Bár számomra a Foals - Spanish Sahara (LiS) és a Gabrielle Aplin - Home (LiS: True Colors) jelenti a csúcsot, itt is örömmel töltött el, amikor Max lehuppant egy padra és nem volt más jelen, csak a fülbemászó dallamok. Ha már szóba került a főszereplő, Miss Caulfieldet továbbra sem lehet nem kedvelni. Jóval érettebben látja a világot, mint gimnazistaként, így nem egy elveszett őzikére hasonlít. A "fan service" miatti visszautalások az előzményekre néha lehet kicsit hatásvadászatba csapnak át, de a régi ismerősöket látni, tőlük olvasni és őket hallgatni olyan érzés, mint a házi somlói galuskára rápúpozott extra tejszínhabba belekóstolni. 

A tökéletes nem ez, hanem az első rész lezárása

A cukormáz alatt rengeteg hiba és hiányosság bújik meg, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A játékmenet szempontjából megkerülhetetlen, a valódi esszenciát adó erőhasználat nyújtotta élmények és izgalmak elmaradnak a korábbi részekben tapasztalhatóktól. Nem ez az első, nem is az utolsó játék, ami a párhuzamos világokkal, dimenziókkal és univerzumokkal játszik, de annyira leegyszerűsített formában teszi ezt, hogy megkérdőjelezhető a létjogosultsága. A párbeszédek többsége súlytalannak érződik, mivel a végső döntés szempontjából szinte teljesen irreleváns, hogy melyik irányba tereljük a beszélgetéseket. Ha már végső csattanó. A második fejezet végén jóval nagyobb a katarzis, valamint az egész LiS: DE legérzelmesebb pillanata, amikor egy mézeskalács házikóra rákerül a kémény. Mintha kifogytak volna az írók a munícióból, összecsapottnak és idegennek hat a lezárás.

Max egyedül nem bírja el a széria terhét

Hiába tettek meg az írók mindent azért, hogy egyetlen igazi főszereplő legyen csak a DE-ben, ez csak ürességet hagy a játékosban. Sajnos Max a tényleg drasztikus mértékű, egyébként szükséges jellemfejlődés után sem lett egy igazi protagonista, ami talán az egész folytatás legnagyobb kihagyott helyzete. Ha az egészhez még hozzácsapjuk a katartikus pillanatok minimálisra csökkentését, a mellékszereplők kissé felületes odaillesztését, valamint a játékmenet korlátok közé szorítását, akkor egy jó, de nem kiváló végeredmény rajzolódik ki előttünk. 

„Amikor egy ajtó bezárul, akkor egy ablak kinyílik... Vagy valami ilyesmi.”