A Fogadó Meséi: Marin, a Róka kalandjai (1. rész)

Egy bárd érkezett tegnap este Hearth Stonebrew fogadójába, aki belekezdett Marin egyik kalandjába. A vendégek pedig lélegzetvisszafojtva hallgatták őt...

A fogadó tele volt vendégekkel; néhányan beszélgettek, volt aki a kupájának mélyére volt kíváncsi, és akadt olyan is, aki hatalmas elánnal kezdett neki, hogy az utolsó élelem morzsát is elpusztítsa az előtte lévő tányérból. De miközben mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, kis mozgolódás támadt a kandalló mellet, egy kicsit fura figura kapott elő egy lantot, majd egy torokköszörülés után a húrok életre keltek.

-A mai mese a legnagyobb kalandokról és a leghalálosabb veszélyekről regél. Találkozunk majd hősökkel, gonosztevőkkel, alattomos csapdákkal, kimondhatatlan szörnyetegekkel és persze olyan mesés kincsekkel, amiről sokan álmodni sem mernek.

A bárd acélos hangja gyorsan magára vonta a figyelmet. A játékosok letették a kártyát, a vacsorázók letették a villát, miközben Hearth Stonebrewaz arcán megjelenő huncut kis félmosollyal nekidőlt a söntés pultnak. Csak pár pillanat telt el, de minden szem a művészre szegeződött, várták a folytatást. A szokásos hahoták és szócsaták mintegy varázsütésre félbeszakadtak és csönd uralkodott el a fogadóban. Egy idő után pedig csak a tűz pattogását lehetett hallani, amely harmóniába került a bárd zenéjével.

Egyszer régen, egy sokat próbált kalandozócsapat úgy döntött, hogy a katakombák mélyére szállnak, hogy megkeressék a méltán híres fejszét a Woecleavert! Ezek a nagyszerű hősök mérföldeket mentek a mély tárnákban, amit szorgos kobold kezek vájtak a hegyoldalba. Tucatnyi csapdát kerültek el, legyőztek elmondhatatlan szörnyűségeket, de végül elbuktak, nem érték el céljukat. Ezért úgy döntöttek, hogy felbérelnek valakit, hogy szerezze meg nekik az áhított fegyvert.

A közönség soraiból ezek után felhangzott némi kuncogás, de a bárd gyorsan belekezdett a következő strófába, mielőtt eluralkodott volna a fékezhetetlen jókedv.

Ez a történet arról szól, akit ők felbéreltek. Egy olyan kalandozót, aki ravaszabb, mint egy dörzsölt murloc és ha a szükség úgy hozza, akkor kétszer olyan gyorsan tud elfutni, mint az előbb említett lények. Benne egy személyben elevenedik meg egy zsivány, egy tolvaj, egy kincskereső nagymenő és egy hős, vagy legalábbis valami ilyesmi. Talán már sokan ismeritek is a nevét, ha pedig mégsem, akkor a mesém végére mindent tudtok majd róla: ő Marin a Róka.

Mikor Marin neve elhagyta a mesemondó száját, a teremben kiáltások és örömujjongások hangzottak fel, hiszen Marin meséit mindenki szerette. Így, ha eddig volt is olyan, aki nem figyelt a bárdra, innentől az is csüngött a szavakon.

De ugorjunk mesénkben egy picit előre, és csatlakozzunk hősünkhöz, ahogy alászáll a katakombák mélyébe. Marin belépett egy olyan cseppkő barlangba, ahol az utat egy ordas szakadék szelte keresztül. A mélységből egyenletes morgás hangjai szálltak felfelé, minden bizonnyal egy folyó hömpölygött a szurdok alján. A falakban fénylő kék kristályok voltak, és körülöttük kísérteties köd gomolygott, ami vélhetően a lenti folyó felől érkezett. Ha kék fény nem lett volna elég, akkor a barlang egyik távoli végében láva bugyogott a falból, aminek a fénye, ha lehet azt mondani, még félelmetesebbé tette a környezetet. Ahogy Marin óvatosan előre indult, átvillant a gondolatai között, hogy a fából készült gerendák hogy nem lobbannak lángra, miközben az izzó sziklákat tartják a felbukkanó láva mellett és számba vette, hogy milyen lehetőségei vannak. Szerencsére a szakadékon egy hidat pillantott meg, amin persze látszott, hogy koboldok készítették.

Az átívelő szerkezetre mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy biztonságosnak nézett ki: Foszladozó kötelek, sebtiben megkötött csomók és viharvert deszkadarabok alkották eme mérnöki remeket, de persze a korlát már kimaradt, vélhetően arra már nem futotta. Az egész nem tűnt bizalomgerjesztőnek, viszont az egyetlen másik előre vezető utat halálos gázok töltötték meg, visszamenni azonban túl sok időt vett volna igénybe. Hősünknek mielőbb döntésre kellett jutnia, mivel az összetákolt híd a láva közelségében, percről-percre instabilabbnak tűnt. Dehát Marin már hozzászokott ezekhez a mostoha körülményekhez, hiszen nem most járt először a katakombák szívében.

A legtöbbször a kincsek ígérete elég volt ahhoz, hogy a sokat megélt kalandor bemerészkedjen a koboldok birodalmába, de most egy különleges céllal érkezett. Egy öreg barát arra kérte, hogy segítsen neki megszerezni a legendás fejszét. Miközben előre lépdelt eszébe jutottak az öreg Oakheart szavai.

• A Klánnak kell az a fejsze és egyszerűen nem találjuk azt az istentelen fegyvert. Hetek óta kutatunk a tárnákban, de bármerre indulunk, mindenhol koboldok karjaiba rohanunk. Mindenki tudja, hogy te vagy a legjobb Marin, szóval szükségünk van a segítségedre. 

Erre Marin csak egyet válaszolhatott: - Mennyit fizettek?

Kiderült, hogy az egész kaland nem fizet egy petákot sem, de Oakheart elmondása szerint a Woecleaver körül olyan kincsek hevernek, amivel mindenki elégedett lehet, köztük olyanok is, amit Marin maga is keres már egy ideje. Ezek után belecsapott a vezér kezébe, és most itt áll a kobold építészet egyik műremeke előtt és azon gondolkodik, hogy jól döntött-e. A kötélzet nem túl biztatóan recsegett és a hídnak nevezett tákolmány részegen táncolt, miközben Marin rálépett az első deszkára. A szakadék ijesztő mélysége zavaróan kikandikált a pallók foghíjai között és a lentről érkező fuvallatok nem könnyítették meg kalandorunk erőfeszítéseit. Lépésről-lépésre csak azon gondolkodott, hogy hol lesz az a pont, amikor az építmény végül majd megadja magát és belezuhan a szurdokba. Mikor már éppen a lélekvesztő közepére ért, az előtte lévő alagútból koboldok sorjáztak elő.

Szemeikben harag fénye sejlett fel, és veszélyesen méregették Marint, aki épp az ingatag tákolmány közepén járt. A helyzet nem volt éppen ideális egy párbeszédre. A koboldok közül egy a többiek fölé magasodott, és a fején korona gyanánt nem gyertya, hanem egy lámpás pislogott. A kis uralkodó igencsak jó bőrben volt és deréktájban társai fölé emelkedett, teljesen nyilvánvaló, hogy van annak kulináris előnye is, ha valaki király. A koronás kobold mondott valamit egyik alattvalójának, és az elindult a roskatag hídon. A plusz súly hatására a kötelek ropogása olyan szintre fokozódott, hogy Marin önkéntelenül is összeszorította a fogát. Mikor a kis jövevény közel ért az éppen egyensúlyozó hősünkhöz, akkor kidülesztette a mellét és megszólalt.

- Te, kalandor... - kezdte mondókáját, de mivel látta, hogy egy igencsak félelmetes ellenféllel áll szemben, a többi szövegét egyből elfelejtette, így egy töretlen klasszikushoz nyúlt vissza: - ...Nem viheted el a gyertyáinkat!

Ezek után fülét behúzva visszahúzódott a társai közé, a biztonságba. Persze a koronás kobold nem volt elégedett szolgálataival, és miután egy jól irányzott pofonnal helyretette, saját maga lépett előre, és odakiáltott Marinnak:

- Én lenni Togwaggle király, és ezek az én tárnáim, te most eldobod minden kincsünket!

Hűsünk a szavak hallatán felhúzta szemöldökét, majd eképpen felelt meg az uralkodónak:

- Van egy kis akadálya ezen kérésének teljesítésére, Felség. Láthatja, hogy még semmilyen kincs nem került a birtokomba. De mi lenne akkor, ha átengednének, szerzek egy-kettőt, és mikor kifelé jövök, akkor újra kezdjük ezen beszélgetésünket?

A koboldok között sokan lelkesen bólogatni kezdtek, hiszen felismerték a logikát az ember szavaiban. De a királyt nem lehetett ilyen könnyen meggyőzni. Togwaggle szemeiben gonosz fény villant.

- Ha nem dobod el, ami nálad van, akkor majd a koboldok elveszik –majd vett egy mély levegőt, és nagyon magas hangon azt süvítette–: - Megidézem a Gólemet!

A közönség lélegzetvisszafojtva várta a fojtatást, a székek nyikorogtak és látszott, hogy mindenki a mesemondó szavain csüngött. Egy hosszabb szünet után valaki félénken megkérdezte:

- De mi történt ezután...?

A bárd, mint aki már várta a kérdést, gyorsan leugrott a pódiumról és azt mondta.

- Nos barátaim, a történetek elmondása bizony tikkasztó feladat, azt hiszem tartok egy rövid szünetet.

Ezek után, ki tudja honnan, egy üst került elő, amit a mesemondó a terem közepére vonszolt, és amint megfordította, egy felirat vált láthatóvá:

"Éljenek azok, akik nem sajnálnak némi aranyat a vándor muzsikustól"

TETSZETT A CIKK? KÖVESS MINKET FACEBOOKON!