A Fogadó meséi: Marin a Róka kalandjai (2.rész)

Ott hagytuk abba, hogy Marin éppen farkasszemet néz pár igencsak rossz indulatú kobolddal. A kérdés csak az, hogy ki tud-e mászni ebből a csávából?

Mikor legutóbb magára hagytuk hősünket, akkor Marin igencsak szorult helyzetbe került. Éppen egy ingatag, összetákolt hídon egyensúlyozott a koboldok katakombáinak a mélyén, egy tátongó szakadék fölött. Az útját pedig szúrós szemű koboldok állták el és ha ez nem lett volna elég, akkor a levegőben különös varázs áradt.

Miután a fogadó vendégei gondoskodtak arról, hogy a Bárd torka ne legyen száraz, gyorsan visszatessékelték őkelmét a kandalló mellé, hogy most már aztán ideje folytatni azt a históriát, amit elkezdett. A muzsikus pedig nem kérette magát, és a lantjából baljóslatú melódia hangzott fel, amiből kiérződött azon veszedelem, amiben Marin ismét belekeveredett.

"...A kobold király "Hozzátok a Gólemet" kiáltása után az alattvalói tüsténkedni kezdtek. A fejükön lévő gyertyák fénye felragyogott, a viasz elkezdett sűrű patakokban folydogálni és ekkor felhangzott egy különös kántálás a kis gonosz lények sorai közül. A királyi viasz varázslók mormogása egy elégedett mosolyra késztette Togwaggle-t, és a lecsöpögő anyag egyenletes folyamokká kezdett összeállni, de a gyertyák fura módon nem kezdtek zsugorodni.

Ehelyett úgy nézett ki, hogy a most már lassan tócsává váló viasz soha nem akar elfogyni. A történtek hatására Marin tekintete egyre sötétebbé vált, és lassan azt látta, hogy a formálódó gyertya alapanyag egy humanoid alakját veszi fel. A sötét mágia pedig akkor ért véget, amikor a fej is elnyerte végső alakját és a viasz szörnyeteg szemei helyén, két gyertyakanócon gonosz láng lobbant. A perszelő tekintet, pedig immár kalandorunkra szegeződött, és a gólem megindult előre.

- Gyertyagólem, hát hogy a fenébe ne. Nem tudom mit vártam a koboldoktól - motyogta Marin maga elé

- Ezt a gyertyát márpedig nem viszed el, buta kalandozó - kiáltotta a király és jókedvében hosszas nevetésben tört ki.

Az híd öreg feszítékei és kötelei felnyögtek a hatalmas terhelés alatt, amit a gólem súlya jelentett, és Marin meg mert volna esküdni, hogy hallotta, ahogy valami elszakadt. De a tákolmány egyelőre kitartott. Soha nem gondolta volna, hogy ezek az egyszerű lények ilyen bonyolult varázst is meg tudnak idézni, de ebben a pillanatban nem volt ideje elmélkedni ezen. Hiszen az alatta lévő lélekvesztő építmény a gólem minden egyes lépése után azzal fenyegetett, hogy leszakad a mélybe.

Ahogy a monstrum közel ért hozzá, Marin elővonta kardját, és mikor már kartávolságban volt, akkor csak próbából felé sújtott. A kardja szinte akadálytalanul szelte át a meleg viaszt, de a sebek nem sokkal azután, hogy keletkeztek, máris egybeforrtak. A koboldok mikor látták, hogy a harcos fegyvereinek nincs hatása, hangos ujjongásban törtek ki. A gólem pedig megállíthatatlanul tört előre, majd mikor kartávolságba ért, Marin felé kapott. Persze kalandorunkat ilyen lassú támadással nem lehet meglepni és könnyedén kitáncolt a halálos szorításból. A szörnyeteg lassúnak és sutának tűnt, de nem látszott, hogy saját sikertelensége letörte volna, csak ment tovább előre, fáradhatatlanul. Marin még több tucatszor megvágta, de az eredmény ismét elmaradt és a gólem szemei még mindig kristálytisztán világítottak.

Ennek a valaminek vannak szemei! A felismerés egy ötletet adott, és mikor a fehér óriás közel ért, akkor hősünk ahelyett, hogy elhajolt volna, belelépett a gólem ölelésébe. A híd másik oldalán a koboldok örömükben felkiáltották, hiszen azt hitték, hogy a kalandornak, aki ilyen fatális hibát követett el, vége van.

De Marin tervei között nem szerepelt a korai halál, helyette egy furmányos terv formálódott a fejében. Ha pedig a gólem rendelkezett is némi intelligenciával, a következő lépésre még ő sem számított. Mikor Marin közel lépett, akkor érezte a természetellenes meleget, ami a monstrumból áradt, és az orrát eltelítette az égő gyertya illata. De mielőtt a halálos ölelés bezárult volna, Marin vett egy mély levegőt, majd fújtatott egy hatalmasat. A fuvallat hatására pedig a kanócok végén vígan lobogó gyertyaláng egyszerre kialudt és helyükben kis füst pamacsok szálltak föl. A gólem meglepetésében hátratántorodott és így megvakultan elfeledkezett arról, hogy valakit meg kéne ölnie. Ezen történések hatására a koboldok színes átkozódásba kezdtek.

Persze Marin kihasználta az ellenfelének pillanatnyi zavarát, kardját derekára csatolta és gyorsan leugrott a híd egyik oldalán. Ahogy zuhant, a szíve a torkában dobogott, de sikerült elkapnia az egyik oszladozó kötelet, így végül nem zuhant bele az ordító mélységbe. Nyelt egy nagyot, majd elkezdett mászni, míg nem elhaladt a szörnyeteg mellett, aki persze éppen semmit nem látott. Miután elért a célját, gyorsan felhúzta magát, és egy felszabadult sóhajjal nyugtázta, hogy még mindig életben van. De az öröme nem volt hosszú életű, hiszen a gólem helyett most a koboldokkal nézett farkasszemet. Ezért szép lassan ismét előhúzta a kardját és rájött, hogy ideje valami igencsak félelmeteset mondania.

- Hogy mi.... Ti halljátok ezt?

Marin érezte, hogy elönti a libabőr, ahogy az egyik alagútból disszonáns és igencsak nyugtalanító hangok szűrődtek ki. Az egészben az tűnt a legrosszabbnak, hogy az egész úgy hangzott, mintha a hangok ezer meg ezer torokból jönnének, ahogy visszhangzott a tárna. A koboldok arckifejezése pedig nagyon gyorsan megváltozott, megjelent rajtuk a rettegés. Togwaggle felkiáltott.

- Feral Gibbererek!

Erre a király minden méltóságát félretéve alattvalóit hátrahagyva menekülésbe kezdett a hídon át. A koboldok követték uralkodójuk példáját egy perc habozás nélkül nyakukba vették a lábukat és elviharozottak a meglepett kalandozó mellett. Persze a híd másik oldalán még mindig ott tántorgott a megvakított gólem, így a megszeppent népség az egyetlen helyen keresett menedéket, ami még elérhető volt, Marin háta mögött. Ebben a faramuci helyzetben úgy nézett ki, hogy nagyon gyorsan elfelejtették, hogy pár perccel ezelőtt még a kalandor halálát kívánták.

- Most komolyan? Ez így nem fog menni, gyertyaimádó bolondok, a híd nem bír el mindannyiunkat - mondta Marin, miközben próbálta megőrizni az egyensúlyát az igencsak lengedező tákolmányon.

A koboldok remélték, hogy Marin állításai nem igazak, de sajnos volt még valaki, aki egyetértett vele, a híd ugyan eddig bátran állta a sarat, de ez a terhelés már sok volt. A kötélzet egy hangos csattanás után darabokra szakadt, és a díszes kompánia azt vett észre, hogy kiszaladt alóluk a talaj.

- Kapaszkodjatok! - ordított Marin és példamutatásként eldobta a kardját, és keresgélt valamit, amiben megfogózkodhatna. De már késő volt; a híd koboldostul, gólemestül, kalandozóstul alázuhant a sötét szakadékban."

Ekkor elhallgatott a zene, a mesemondó nem kezdett új strófába, pedig a közönség visszafojtott lélegzettel várta, hogy mi történt szeretett hősükkel.

- Nem mindenki halt meg - mondta a bárd - Sokan közületek nagyon aggódnak, ezért el akarom mondani, hogy vannak túlélők. A szakadék mély, a benne robogó folyó sem sekély. De ki az a bolond, aki a történet felénél megöli a főszereplőt?

Ezek után, mint aki jól végezte a dolgát, szépen leült egy székre, és a lábát a saját fekete üstjére tette.

- Persze ez nem jelenti azt, hogy a mese jól végződik, csak annyit mondhatok, hogy a dolgok most kezdenek majd érdekessé válni. De most egy kicsit kiszáradt a torkom, azt hiszem tudjátok mire gondolok.