Esport1 - Gyerekkorunk kedvenc PC játékai

Folytatjuk nosztalgiasorozatunkat, ezúttal egy újabb szerkesztő gyerekkori kedvenceit ismerhetitek meg!

Immáron több mint hat éve foglalkozom a LoL-lal, de természetesen nem ez volt az első játék az életemben, ami a képernyő elég tudott ragasztani. Bár saját számítógépem mai szemmel nézve viszonylag későn lett, talán 12 lehettem, már előtte is sok mindennel elütöttük az időt infó órákon, vagy éppen délutánonként, és sokat jártam gamer barlangokba is jobb híján, igaz nagyon olcsó volt. Itt értek az első igazi játékélményeim, emlékszem volt, hogy hétvégén is már nyitás előtt ott sorakoztunk.

Gyerekkorunk kedvenc PC játékai - Wolfi

Wolfi | 18/07/24 10:30 Szinte biztosak vagyunk abban, hogy rengeteg mai gamernek voltak olyan játékok a gyerekkorában, amik meghatározták életének első tízen valahány évét. Ezért arra gondoltunk, hogy egy sorozatban a szerkesztőség néhány tagja is elárulja nektek, hogy mi a fiatalkorunkban milyen játékokkal ütöttük el az időt.

A listámon szereplő első játék is ehhez a helyhez köthető, ami nem más mint...

Half-Life: Opposing Force

Alig 10-11 éves lehettem ilyenkor, szóval annyira sokat nem fogtam fel belőle, de azt láttam, hogy nagyon élvezetes volt. Mindenki a rakétavetőre szerette volna rátenni a mancsát, mert azzal nagyjából bárkit el lehetett tüntetni egy lövéssel. Nem volt egy egyszerű játék, már akkor is voltak nagyon ügyes játékosok, de én sajnos nem tartoztam feltétlenül közéjük. Akkoriban fel sem fogtam igazán, hogy ez a mára már legendássá vált Half Life sorozat egyik darabja, nem volt internetem és nem olvastam utána a dolgoknak, inkább csak játszottam. Volt egy adott pálya, amit nagyon sokat nyüstöltünk, itt egy bunker volt található, amiben egy gombot megnyomva szép lassan bezárult és aki kint maradt, azt elvitte egy atomtámadás, vagy valami ilyesmi. Lassan 20 év távlatában már nehéz visszaemlékezni. A játék egyébként 99 novemberében jelent meg, szóval lassan 19. életévét töltené.

Icewind Dale

Nem csak az FPS játékok kötöttek le, sőt később egyre inkább elengedtem őket. Az Icewind Dale egy örökérvényű RPG alkotás marad a Forgotten Realms világán belül. Hiába a szintén 99-es megjelenés, értékéből mit sem vesztett, sőt azóta beszereztem a felújított Enhanced verzióját is, majd egy szép napon nekiülök újfent. Egy igazán havas tájon kezdtünk és ami nagyon tetszett benne az egyrészt a szerteágazó világ, ahol megannyi varázslatos teremtménnyel és NPC karakterrel futhattunk össze. Emellett a játékos nem egy, hanem rögtön 6 karaktert is kapott, melyek mindegyikét mi készíthettük el. Így ki tudtuk egyensúlyozni, hogy milyen összeállítást akartunk. A történetre már nem nagyon emlékszem, arra viszont igen, hogy számtalan órán át jártam a pusztákat a különböző városokat, egyre nagyobb kihívásokat és küldetéseket keresve. Alább már az enhanced verzió videóját láthatjátok, az eredeti kinézetétől már lehet kiégne a szemetek.

Vampire the Masquerade: Redemption

Régebben nagyon sokat szerepjátékoztam, itt a rendes asztali kockázós fajtára kell gondolni. Bár a fentebbi is RPG, de ennek köszönhetően bukkantam rá a Vampire the Masquerade-re is, ami egy asztali verziónak az átültetése volt. Igaz a szabályrendszert nem vették át annyira, illetve a képességek fejlesztését sem, mint a sokkal későbbi Bloodlines-ban, de akkoriban ez volt a legközelebbi dolog a rendes szerepjátékhoz képest. Egy felesküdött lovagként kezdtünk, aki majdnem belehal egy csatába és végül így hozzák vissza az életbe, hogy vámpírrá változtatják. Nagyon sok bug és hiba volt a játékban, valamint az RNG is néha kikészített, de rengeteg szép élményt nyújtott, megjárva a középkort és egy balesetnek hála pár száz évvel a modern városokat is. Összetalálkozhattunk a legtöbb vámpír klánnal, amiből összesen 13 van a történet szerint és mindenféle varázserőket sajátíthattunk el. Primitívsége ellenére elég jól el lehetett merülni benne. Az egyetlen szívfájdalmam csak az volt, hogy mindenképp egy adott klánban kezdtünk, viszont volt már multiplayer része, ahol mi magunk is összetehettünk saját történeteket.

Tom Clancy's: Splinter Cell

A legtöbb játékban a mágusok fogtak meg mindig, de rögtön mögöttük ott voltak mindig a tolvajok. Ha már tolvajok, akkor rejtőzködés és ha már rejtőzködés, akkor Splinter Cell. Több rész is készült az évek során, mindegyiket szerettem, de a legjobban mégis az első nőtt a szívemhez. Egy igazi minden hájjal megkent ügynök bőrébe bújhattunk és általában olyan küldetéseket kaptunk, ahol ügyeskedni, rejtőzködni, eszméletlen katonákat kellett elrejteni mások szeme alól. Itt a Rambo stílus egyáltalán nem volt kifizetődő, sőt az igazi kihívás az volt, hogy amennyire lehetett egy embert se öljünk meg. Különféle eszközökkel tudtuk manipulálni, a fényt kerülni kellett minden áron, az árnyék pedig a barátunk volt. Gyakran saját lélegzetemet is visszatartva vártam, hogy elsétál-e mellett egy katona, vagy észrevesz és bukom az egész küldetést. Egy teljesen más játékstílust vezetett be a sok harci témájú alkotás közé, ezért mindmáig megmaradt emléke.

The Elder Scrolls III: Morrowind

2002-ben még nagyon nem beszélhettünk open world játékokról, főleg nem RPG-k szintjén, nem igazán fektetett bele senki annyi energiát és időt, hogy ezt létrehozza. Nem úgy, mint a Bethesda, akik egy olyan világot húztak fel a szemünk elé, ami egyszerre volt félelmetes és bámulatba ejtő. A grafika már akkor sem volt elsőosztályú, de a látványvilág és a művészeti részleg alkotásai, a részletgazdag városok, az akkori szemmel élő és lélegző lakosság olyan újdonságot vitt az életünkbe, amit előtte nem nagyon láttunk. Szó szerint odamehettünk, ahova akartunk, nem volt megkötve a kezünk küldetések által, sőt a legtöbbnél csak leírás volt, nekünk kellett kitalálni, hogy hova kell menni, olyan sorrendben csináltuk, amilyenben csak akartuk. Számtalan kaszt közül választhattunk és a fejlődés nem XP kérdése volt, nem segített, ha mindenkit lehenteltünk, hanem ha valamiben jobban akartunk lenni, akkor azt a képességet kellett használni. Ez persze azt is jelentette, hogy eleinte nagyon ügyetlenül lopakodtunk, vagy méregdrága manáért kellett varázsolni, esetleg lebukni, ha valakinek a zsebében turkáltunk, így okosan kellett csinálni a dolgokat. A történet vezetése zseniális, a megismert világok és kultúrák szépen fonódtak össze és minden egyes településnek megvolt a maga egyedi hangulata. A harc nem volt túl kiforrott, de a célnak megfelelt, a többit pedig elvitte a látvány és a világ mélysége.