Esport1 - Ti írtátok! - E-sport anyu

E-sport Anyu egy különleges cikkel jelentkezett, ahol reagál a hozzászólásaitokra!

Anyák napja van, Isten éltessen minden Édesanyát! Olyan szerencsés a helyzetem, hogy mindkét oldalról érintett vagyok, hiszen él még az Édesanyám és van két csodálatos fiam is. Meg vagyok győződve arról, hogy egy anya kulcsfontosságú szerepet tölt be a gyerek életében. Egyszeri és megismételhetetlen kapcsolat ez, ami egy életen át tart. Aki még nem tette, és van rá lehetősége, menjen és köszöntse fel az Édesanyját! Ne felejtsétek, minden ajándéknál többet ér, az együtt eltöltött értékes idő.

Eredetileg az e-sport és a sport viszonyáról szerettem volna írni, de hagyjuk ezt legközelebbre. Ma egy kicsit rendhagyóbb cikkel készültem. Úgy gondoltam, hogy reagálok arra a sok kommentre, és biztatásra, amit Tőletek, olvasóktól kaptam az immáron eltelt egy hónap alatt.

Először is, szeretném leszögezni, hogy igen, hosszú távra tervezem ezt az egészet, mert a visszaigazolások azt támasztják alá, hogy van létjogosultsága ennek a sorozatnak. Van érdeklődés a cikkek iránt, és ez nagy örömmel tölt el.

Hálás vagyok a hozzászólásokért, mindet elolvasom, átgondolom, tanulok belőle. Szeretnélek is biztatni Benneteket, hogy írjatok! E-mailben, Messengeren, a cikkek alá az E-sport Anyu oldalamon, kinek hogy tetszik. Ígérem, hogy válaszolok.

Sőt, leírhatjátok saját történeteteket is, hogy Ti hogyan csináljátok, akár gyerekek, akár szülők vagytok! A legjobbakból, és a tanulságokból majd összeállítok a későbbiekben egy külön cikket!

Jöjjenek tehát a kommentek:

„Olyan jó ezeket olvasni, sűrűbben is jöhetne.”

Lehet, hogy egyszer majd ennek is eljön az ideje, egyelőre heti egy cikkre vagyok hitelesítve.

„Ha több ilyen szülő lenne, akkor nem lenne gond itthon az e-sport... Majd a következő generáció.”

Ez azért nem ennyire egyszerű, ez egy nagyon hosszú folyamat eredménye, de igen, azt hiszem, a fő cél az, hogy egy kicsit közelebb hozzuk az e-sportot a szülőkhöz.

„Én ennek csak örülök, hogy ilyen dologról olvashatok. Pontosan ebben a cipőben vagyok, annyi különbséggel, hogy a fiam nem versenyszerűen játssza a játékot, és hogy én, mint anya nem szurkoló vagyok, hanem mint játékos.”

Nektek, játékos szülőknek, azért biztosan más volt megemészteni ezt az egészet, mint nekem. Az alapprobléma azonban ugyanaz, mivel szülők vagyunk, a gyerek pedig játszani akar, és egyre többet. Ezt kell valamilyen módon, egy mindkét fél által elfogadható mederbe terelni. Recept sajnos nincs, minden család egyedi, és ki kell kísérletezni, hogy kinek, mi válik be. Az alapszabály szerintem az – ami egyébként az élet minden területére igaz –, hogy mindent szabad, csak mértékkel. ( A „mindenen” csak a normális, elfogadható dolgokat értem). A másik, hogy kereteket, szabályokat kell hoznunk, és azokat be is kell tartatnunk a gyerekkel. Ha, ez nincs meg, akkor a gyerek és a szülő is rosszul fogja érezni magát. A gyerek örök bizonytalanságban lesz, a szülő pedig azzal fog szembesülni, hogy nem tudja kezelni a saját gyerekét. (A „rossz hír” az, hogy mindez teljesen felülíródik, ha profi szintre lép a gyerek…)Meghívást is kaptam egy nagyon szimpatikus e-sport klubtól a megnyitójukra, hogy beszélgessek a szülőkkel. Ezt egy kicsit még korainak gondolom, de nagyon megtisztelőnek találtam a felkérést, és soha ne mondd, hogy soha.

Egy olvasó a magántanulói jogviszonnyal kapcsolatosan jelezte, hogy nem biztos, hogy ezt kéne erőltetni. Teljes mértékben egyetértek vele. Én nem szerettem volna egy szülőt sem arra biztatni, hogy vegye ki a gyerekét az e-sport vagy bármi egyéb miatt az iskolából. Főleg nem egy 13-14 éves gyereket. Igen, a szocializáció szempontjából fontos a közösség, fontos az iskola mindenkinek. Ahogy elmeséltem nektek, nekünk speciális volt a helyzetünk. Egy 18 éves, szinte felnőtt fiatalemberről volt szó. A rengeteg utazás miatt, amit nem tudtunk volna leigazolni az iskola felé, kénytelenek voltunk őt magántanulói státuszba helyezni, az utolsó egy évre. Ez természetesen nem az iskola megszakítását jelentette, hanem éppen ellenkezőleg, a befejezését. Mi akkor így határoztunk, nekünk ez volt jó és nekünk bevált. Egyébként az iskolában volt magántanulói státuszban úszó, versenytáncos, atléta is. Ők szintén a versenyek és a készülések miatt váltak magántanulóvá. De, ahogy írtam, ez mindenkinek a saját döntése.

Többen hiányolták, hogy nem írtam arról, hogy kiről, miről is szól a cikk, és így semmi értelme az egésznek. Itt, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a szülő észrevegye, hogy mikor kell elfogadó és támogató szülővé válnia. Ahogy, egy olvasó is írta:

„Szia! Jól sikerült cikkek. Nem csak e-sportos szülőknek, hanem minden szülőnek hasznos. Az e-sport csak a tárgy. Nagy kérdés inkább az, hogy mit tegyen a szülő, ha a gyermeke mer nagyot álmodni?”

Zárszóként szeretném kihangsúlyozni, hogy én senkit nem akarok rábeszélni semmire. Személyes tanácsot adni, vagy a döntéseitekben részt venni nem tudok, és nem is akarok. Ez óriási felelőtlenség és butaság lenne részemről. Ez mindenkinek a saját döntése kell, hogy legyen. Én csak annyit tudok hozzátenni ehhez az egészhez, hogy elmesélem, hogy mi hogyan csináltuk, nekünk hogyan volt jó, mi vált be. Ha úgy érzitek, hogy ebben tudok Nektek segíteni, akkor kérem, kövessétek továbbra is figyelemmel az írásaimat!