"Meg kellett adnunk az esélyt a gyermekünknek" - E-sport anyu, 4. rész

Ekképp fogadta Esport Anyu közvetlen környezete, amikor elmondta, gyermeke profi e-sportoló lesz.

A legtöbb felnőtt, a legtöbb szülő, nem ismeri az e-sportot, soha nem is hallott róla. Nem azért, mert nem elég tájékozott, vagy nem elég művelt, hanem csupán azért, mert itthon Magyarországon - egy igen vékony, bár egyre inkább bővülő réteget leszámítva-, ez még új, és ismeretlen dolognak számít.

Ha valaki megkérdezi, hogy a gyerekem mivel foglalkozik, és én a világ legtermészetesebb módján válaszolok, hogy e-sportoló, akkor általában egy legalább negyedórás beszélgetés szokott következni, hogy pontosan, miről is van szó.

Több oldalról szoktam megközelíteni a dolgot, de sehogy sem egyszerű. Ilyenkor jöhetne egy hosszadalmas definíció, de általában annyiban szoktunk maradni, hogy professzionális módon, versenyszerűen foglalkozik egyfajta videojátékkal.

Ha elég nyitott és elfogadó a beszélgetőtárs, akkor látom a csillogást és az igazi érdeklődést a szemében, ellenkező esetben viszont látom a döbbenetet és rácsodálkozást, hogy hűha, hogy lehet egy fiatal jövőjét feltenni egy teljesen bizonytalan, ismeretlen dologra.

Általában, azért az első típus volt a jellemző. (Vagy, beszélgetőpartnereim jól tartották a pókerarcot.☺ )

• Volt, aki kicsit szarkasztikusan csak annyit mondott:

Jaj, de jópofa, hogy ilyen lövöldözésből is meg tud élni valaki.

• Volt olyan, aki kifejezte őszinte csodálatát, és gratulációját, hogy ezt meg mertük lépni:

Hát ez csúcs! Szuper, hogy ilyen nyitott szülők vagytok!

• Volt, aki csodálta a bátorságunkat, de rögtön hozzá is tette:

Hát, nagyon bátrak vagytok, de én hasonló helyzetben nem biztos, hogy áldásomat adtam volna egy ilyen dologra.

• És olyan is volt, aki meg sem tudott szólalni, nem kommentálta az elhangzottakat, valószínűleg, nem akart megbántani, magában meg biztosan az játszódott le benne, hogy:

Hát, ezek biztos, hogy nem normálisok…

Vagy egyszerűen csak azért hallgatott, mert nem érdekelte.

Szóval, volt minden, hideg is, meleg is…

Összegezve a dolgokat, mi így döntöttünk. Nem akartunk és most sem akarunk senkinek és semminek megfelelni. Ezen már rég túl vagyunk. (Fiatalabb korban még hajlamos az ember arra, hogy mindennek és mindenkinek megfeleljen…).

Az idő majd megmutatja, döntésünk helyességét. Egy biztos, úgy gondoltuk, és ebben most is biztosak vagyunk, hogy meg kellett adnunk az esélyt a gyermekünknek. Bízunk benne, látjuk a tehetségét, és látjuk az elszántságát is.

Abban is biztosak vagyunk, hogy a mai világban, az óriási dolognak számít és ritkaságszámba megy, ha valaki azzal keresi a kenyerét, amit szeret csinálni, ami a hobbija.

Ha, ez megadatik a mi gyerekünknek, akkor mi már boldog emberek, boldog szülők lehetünk.

A többi, már rajta és a szerencsén múlik...

MONDD EL A VÉLEMÉNYED KOMMENTBEN! KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS!