Little Hope teszt: itt semmi sem az aminek látszik

Ütős befejezést kínál a játék, de maradt némi hiányérzetünk, viszont mindenképp érdemes volt végigtolni az antológia második fejezetét.

Boszorkányság. Szellemek. Démonok. Gonosz gyerekek. Megkerülhetetlen köd. A Supermassive Games imádja kombinálni a horror elemeket, és így hozza létre azt az atmoszférát, amelytől végigfuthat az ember hátán a hideg. Ez a névjegye a stúdiónak, leginkább az Until Dawn és a Men Medan is ettől lett egy különleges alkotás. A játékaikban valahogy mindig várom a következő képkockát, hiszen a rendelkezésre álló csapattal kell megoldani a különféle feladatokat, eközben pedig életben kell őket tartani valahogyan. A Little Hope a Supermassive The Dark Pictures Anthology második önálló fejezete, és bár merőben másabb a Men of Medannál, mégis időnként legalább annyira elszürkül, mint amennyire izgalmas tud lenni. A Little Hope egy lenyűgöző és durva mesét regél el a játékosnak, de a játékmenet néha döcög, és bizony az időnként kiszámítható ijesztegetés, meg a szörnyek uncsi megjelenése valahogy mégsem üt akkorát.

A történet egy önálló sztori, tehát nem kell végigjátszani a Men of Medant ahhoz, hogy megértse bárki is. A Little Hopeban bemutattak egy ezen a néven jegyzett New Englandi kisvárost. Kísérteties múltja kapcsolódik a 17. századi boszorkányperekhez, valamint az 1970-es években borzasztó tragédiát elszenvedő családjához. De a sztori két szálon fut, legalábbis erről árulkodik, amikor egy professzort és a hozzá tartozó egyetemi hallgatói csoportot szállító busz egy kis kitérő közben balesetet szenved Little Hope közelében. Ez sejteti, hogy nem lesz olyan egyszerű kibogozni a szálakat. Gyorsan kiderül aztán, hogy nemcsak a köd akadályozza meg a főszereplőknek a menekülést, hanem maga a csoport is kapcsolódik a város sötét történelméhez. Ez az új mese azonnal magával ragadott, ugyanis nemcsak a borzongás érződik, de a rejtélyt összetartó intrika is érdekfeszítő.

Sokáig azonban csak vakarja az ember a fejét, mint ahogyan én is tettem, hogy mit is kell felderíteni és miről is regél nekünk a játék. Bár nem hosszú végigjátszani, mégis nagyon lassan bontakozik ki a cselekmény, ráadásul sok párbeszéd és mászkálás tarkítja a második epizódot. A helyszín viszont nagyon komoly, szinte érezni a városka hátborzongató levegőjét és atmoszféráját. Amikor a kis ösvényeken kell haladni, vagy az elhagyatott házakban bolyonganak a karakterek, de akad olyan is, hogy a csatornát is meglátogatjuk. Szerintem itt most kevesebb lehetőség volt megismerni úgy igazán a karaktereket, és így nehéz bárkihez is kötődni, ráadásul nem is sok idő jut rájuk az össz játékidőt tekintve. A probléma időnként az, hogy inkább egydimenziós reakcióval reagálank bizonyos helyzetekre, nem pedig egyedi igényekkel és motivációkkal rendelkező emberekként. A játék elindulásakor nem volt könnyű érzékelni a róluk felsorolt tulajdonságokat, egy-kettő kivételével.

Bár a jelenben játszódó szál az némileg érdektelennek tűnhet, a múltbeli ugrálások már egészen másként hatnak az emberre. Eleinte tényleg nem érteni mit szerettek volna vele, aztán szép lassan kitisztul a dolog, és betekintést nyerhetünk abba időszakba, amikor elég volt néhány őrült vád, hogy valakit elítéljenek boszorkányság miatt. Imádtam ezeknek a pillanatoknak a feszültségét, hiszen rögtön előtörtek belőlem a kérdések, hogy miként kapcsolódik ez a jelenhez, miért történik mindez, kik azok, akiket láthatunk és a többi. Mindez egy fantasztikus fordulattal tetőzik, amelyet nem fednék most fel, nehogy elrontsam bárki élményét is, de azt leszögezem, érdemes végigjátszani, mert nem hosszú és szuper csavarral zárul. Nem mindegyik döntés mondható fontosnak, sőt én azt éreztem, hogy a Men of Medanhoz képest kevesebb olyan pont volt, amikor nagyon oda kellett figyelnem, hogy mire bökök a folytatás érdekében. Persze időnként egy-egy másik válasz - visszajátszás esetén - más jelenethez vezet, de nem feltétlenül maradunk le olyan sokról, ha kimaradnak vagy másik szálon megyünk tovább.

Én nagyon szerettem volna, ha Little Hope a Supermassive eddigi legjobbja lett volna, de mégsem sikerült kiaknázni a lehetőségeiket. Egy idő például már nem tud igazán megijeszteni a játék. Persze nagyon próbálkozik, de gyorsan kiderül, hogy a játék előrehaladtával ezek az ijesztgetések már inkább csak legyintésre méltóak. A korábbi részben látott problémák és a panaszok, javaslatok hatására a fejlesztők legalább javították a QTE részeket, most már nagyon le lehet őket butítani, na meg a játék is előre jelzi, ha ilyen rész következik. Azonban az első napokban a billentyűzet és az egér beállítás hibás volt, és külön, alaposan meg kellett nézni az egyes gyors gombokat, máskülönben nem működött a dolog, mert az egér a válasz választós képernyőnél felragadt a balfelső sarokba.

A játék egyik nagy erőssége a co-op, hiszen barátokkal sokkal nagyobb élményt jelent, mintha egyedül játszana valaki. Viszont van benne egy igen kényelmetlen probléma, ugyanis, ha a pajtásod előbb befejezi az ő részét egy jelenetben, amikor szétváltok, akkor a történet szó nélkül halad tovább, még akkor is, ha te nem fedeztél fel midennt.

A Little Hope egy kicsit következetlen, csak úgy, mint boszorkányüldözés pár száz évvel ezelőtt. Ennek ellenére el tud varázsolni, és a történet is remek, de a kivitelezés nem nevezhető szupernek. Az az érzésem többet is ki lehetett volna hozni belőle. Jobban megismerhettük volna a karaktereket, a múltbeli történetben is el lehetett volna jobban mélyedni. Megrázóbb lehetett volna néhány helyen egy-két felismerés, és a pokoli démonoknak is komolyabb szerep juthatott volna, mintsem az üldözés, és az egyszerű gyilkolásra való törekvés. A befejezés viszont tényleg ütős, és nagyon eltérő végkifejletek vannak a játékba, tehát, ha másért nem, hát ezért mindenképp érdemes végigtolni.

OSZD MEG VELÜNK A VÉLEMÉNYED HOZZÁSZÓLÁSBAN! KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS!