Esport1 - Suicide Squad: Kill the Justice League teszt – antihősöket így még nem 'kedveltem'

Nem ez lesz a szuperhősös videójátékok zászlóshajója, de egy dolog miatt talán érdemes lehet végigjátszani.

A körülbelül 15 órás kampány után úgy éreztem, hogy még csak a felszínét kapargatom a Suicide Squad: Kill the Justice League-nek. Ez egy szolgáltatás alapú, co-op játék, és gyakorlatilag a különböző küldetéseken keresztül, amelyek elég hamar önismétlődővé válnak, ismertem meg a csapatom, miközben a képességfájuk alig egyharmadát sikerült feloldani ezidő alatt. Arról már nem is beszélve, hogy valószínűleg a közelében sem jártam, hogy begyűjtsem a legkirályabb fegyvereket. Mindezek ellenére nagyon nehéz dolgom van ezzel a játékkal, mert egyszerűen még mindig nem tudom eldönteni, hogy mi is akar ez lenni valójában. Nem mondhatom rá, hogy szar, de azt sem, hogy jó.

Kezdjük azzal, hogy adott a négy főszereplő: Harley Quinn, Boomerang, King Shark és Deadshot. Belőlük áll össze az Öngyilkos Osztag. Valószínűleg ők nem ismeretlenek a számotokra sem, Harley Quinnt ugye nem kell bemutatni Joker miatt, de a többiek is feltűntek már a korábbi mozifilmekben is. A játék mögött pedig az a Rocksteady áll, akinek a Batmanra épülő Arkhamverse-t köszönhetjük, bár itt azért megjegyezném, hogy az Asylum és a City egyszerűen zseniális, és az Insomniac Pókemberei mellett, ezek jelentik a zsáner csúcsát jelenleg. A karakterekkel egyébként most sincs baj, a stúdió pazar munkát végzett, a történet szempontjából és az átvezető animációk alatt kiváló a kémia a szereplők között és tényleg mindenkinek eltérő a személyisége. Azt azért hozzátenném, hogy Harley Quinn messze kiemelkedik a mezőnyből, aki nem csak, hogy levedlette magáról, hogy Mr. J szárnysegéde, de az Öngyilkos Osztag sztorija alatt egy félelmetesen és őrülten kedvelhető antihőssé válik. Deadshot bosszúra szomjazik, és bár időnként egy teljesen átlagos fickó szintjére süllyed, a játék megtalálja a módját, hogy csipázzuk őt is. King Shark eleinte Drax (A galaxis őrzői) másolatának tűnik, de végülis kiderül, hogy megvan a magához való esze, emellett pedig hatalmas szíve van, viszont, ha kell, akkor egy vadorzó állattá válik. Ami Bumerángot illeti, ő a humor herold, aki szinte soha nem tudja, mikor kell 'befogni a pofáját'.

Ezeket olvastad már?

A történet során aztán a csapatnak vannak kimondottan poénos pillanatai, de akadnak abnormális jelenetek is, mint ahogy az érzelmeiket sem rejtik véka alá. Tara Strong remekül alakítja Harley-t, az AEW világbajnok Samoa Joe pedig King Shark szerepében brillírozik. A sztori nem egy nagy was ist das, időnként próbál meglepni több kevesebb sikerrel, és egy-egy nagyszerű easter eggel is előáll, de ne számítson senki egy mély és komplex forgatókönyvre. A csapat négy tagja között bármikor válthatunk a küldetéseken kívül, és alapvetően első ránézésre mindegyiküknek megvan a saját játékstílusa, illetve az épületek között is másféle módon képesek szelni a métereket. Harley Pókember módjára hintázik, Boomerang teleportálgat, King Shark hatalmas távolságokra ugrik, Deadshot pedig jetpackkel rendelkezik. Mindegyiknek megvan a maga előnye, és különböző helyzetekben hasznos, de nekem a jetpack volt a legjobb és legkényelmesebb eszköz ezen a téren. A különbségek itt viszont nagyjából véget is érnek, ugyanis ezt követően mindenkinek van egy közelharci támadása, és a rájuk aggatott fegyverekkel tüzelhetsz még emellé. Egyedül az számít, hogy minél nagyobb szorzót érj el a kombóid során, mert ennek hatására jóval nagyobb kárt tudsz tenni az ellenfeleidben. Ugyan a fegyvereket illetően van jó néhány statisztikai adat, de összességében a DPS-en kívül nem igazán volt jelentősége, hogy mit adtam a egyletem tagjainak a kezébe. Persze nagyobb nehézségi fokozaton biztos van, de ahhoz már alighanem az sem árt, hogy négyen vágjatok neki a küzdelemnek, hiszen a coop ezt is lehetővé teszi. A csaták ugyan intenzívek, de igazából annyiból állnak, hogy ugrálsz össze-vissza és telepumpálod ólommal az előtted felsorakozó idegeneket, akiket Brainiac szabadított a bolygóra. Ezen felül a küldetések sem igazán sokszínűek és eléggé hamar azon kapod magad, hogy unalmasak. Kísérj egy teherautót, és likvidáld az utadat elállni próbáló ellenségeket, vagy pusztítsd el az inkubátorokat úgy, hogy ellenségeket takarítasz el az útból, esetleg mentsd ki az ARGUS tagjait, és vidd vissza őket a buszhoz, és így tovább. Vannak ettől enyhe eltérések, de a mellékküldetések mindegyike nagyjából a három közül valamelyik. Aztán ott vannak a Riddler-trófeák, amiket a rejtvények megfejtésével lehet összegyűjteni, azonban ezek a fejtörők nem érik el az Arkham-sorozatban látott magas színvonalat.

Üde színfoltja még a játéknak, hogy a Föld legnagyobb hőseit és védelmezőit Brainiac a csicskásaivá tette, akik így semmivel sem különböznek már az általuk is üldözött gonosztevőktől. Ezért egyetlen lehetőségünk maradt csupán, hogy megakadályozzuk a tervüket, meg kell ölni az Igazság Liga tagjait. Felbukkan közülük Flash a Villám, Zöld Lámpás, Batman és Superman démoni verziója is. Semmi különöset nem tartogatnak, egyedül Batman része volt egy csiszolatlan gyémánt, hiszen vele összecsapni felért egy horrorfilmmel, a tudat pedig, hogy Kevin Conroy egyik utolsó munkája volt, még szívhezszólóbbá teszi az egészet. Wonder Woman az egyetlen, akire nem hat Brainiac agykontrollja, és Harley csodálatát látni vele szemben a történet egyik legjobb része. Ezen a téren szerintem Superman szúrták el a legjobban, hiszen a Föld legveszélyesebb emberéként jelenik meg előttünk, de egyáltalán nem érezni, hogy óriási pácban lennénk, annyira jelentéktelenné válik végül, maga a főgonosz meg teljesen elhanyagolható, hiszen szinte csak epizódszerep jut neki a lezárásban.

A sztori befejezését követően a játék felfedi, hogy jön majd a Finite Earth, amely új küldetéseket, karaktereket és felszereléseket hoz magával. Remélhetőleg, ha nem húzza le a rolót a közeljövőben a játék, a Rocksteady több tennivalóval lát el majd minket a következő frissítésekben, és még a kevésbé fontos karakterek történetébe is jobban beavat. A fő küldetés egyetlen történetszálból áll, amelyben néhány feladatot kell csupán teljesíteni olyan karaktereknek, mint Hack, Gizmo és Toyman, valamint az ismerős gonosztevőkből lett szövetségeseknek, Pingvinnek és Poison Ivy-nak, de semmiféle mellékszálat nem kínálnak, mint a Rocksteady korábbi címeiben láthattuk azt. A craftnak például semmi értelmét sem látom, hiába paktálunk le Pingvinnel. Gyakorlatilag annyiból áll, hogy az időnként véletlenszerűen megtalált tervek alapján készíthetünk el egy fegyvert, egyébként pedig lutri, hogy miféle pisztolyt, puskát vagy éppen géppisztolyt alkotunk meg. A remek átvezetőkön és a pazar szinkronon kívül egy agyatlan lövöldözést kínál pusztán a játék, amit leginkább akkor fogunk élvezni, ha összeállunk a haverjainkkal. Metropolis városa egész szépre sikeredett, de olyan üres, mint a pénztárcám, mikor a Steam és az Epic leárazásokat tart.

A Suicide Squad Kill the Justice Leaguenek vannak élvezhető pillanatai, főleg mikor egymást szivatják a csapattagok, de a sok-sok ismétlődés, az üresség és a tét nélküli darálás elég hamar unalomba fullad. Jóval több egyediség kellett volna a karaktereknek a játékmenetet illetően, sokkal változatosabb tennivalóval tölthették volna meg a pályát és a képességfának is lehetne valamiféle jelentősége, mert gyakorlatilag szinte mindegy, hogy mire pakoltam, ugyis két vállra fektetjük az ellenfeleket. A 70 eurós árcédula meg maximum minket fektet két vállra, mert ennyit biztosan nem ér ez a cím. Egy – nagyobb – leárazást mindenképp várjatok meg vele, ha ki szeretnétek próbálni.