A Férfiak Klubja szerint az e-sportolók nem lesznek soha férfiak

Érdekes vélemény söpört végig a héten a hazai közösségi médiában.

Ahogy a posztjában is áll, Bedő Imre minden bizonnyal sikeres ember: írt már könyvet, csinál táborokat, mindezt pedig férfiaknak, –vagyis pontosabban gyerekeknek, apáknak, a társadalom hímnemű tagjainak. Küldetése, hogy az emberek számára rávilágítson, mitől férfi egy férfi, és hogy nekik hogyan kellene élniük az életüket, milyen formában van szüksége a társadalomnak rájuk. A napokban azonban rátalált az e-sport témájára, amelynek  szerinte  ártó hatásairól egy végtelenül hosszú véleményt írt, aki szeret olvasni és kíváncsi egy olyan véleményre, amely az e-sportot zsigerből elutasítja és a társadalmi normákkal szembemenő trendnek tartja, annak ajánljuk az alábbit.

Ha nem olvastad végig, kiemelünk belőle néhány gondolatot:

"...2018. az az év, amikor magasabb fokozatra vált gyermekeink jövőjének rombolása: patinás sportegyesületek e-sport szakosztályt indítanak – igazolva ezzel a hajnalokig tartó képernyő előtt ücsörgést..."

"...Mert mi is az e-sport? Ne legyenek illúzióink, csak azért mert átkeresztelték, ugyanaz maradt, ami volt: kifejezetten élvezetes, sikerélményeket és fotelben megélhető virtuális kalandokat rejtő, a való élet szempontjából nemcsak terméketlen, de kifejezetten romboló videójátékozás..."

"...E-sportnak továbbá nem csak a számítógépes sportjátékok minősülnek, hanem az összes gyilkolászós játék is. Sőt, azok leginkább, mert azok a leglátványosabbak, legborzongatóbbak a nézők (!!!) számára, ez vonzza a szponzorokat..."

"...De például az online pornó nézettsége magasabb az összes sportág együttes nézettségénél, mégsem hiszem, hogy olimpiai sportággá kellene tenni mondjuk az akrobatikus pornót. (Bár ezt hittem az e-sportról is.)..."

"...Pár gyereket szervezett körülmények között, saját játéktermeikben játszatnak azt állítva, hogy közelebb hozzák őket az igazi sportolókhoz, a valódi sporthoz...."

Ez csak néhány gondolat a teljes posztból. Kihangsúlyoznám, teljes mértékben tiszteletben tartom a szerző véleményét, egész egyszerűen csak nem értek egyet vele, mert a másik oldalt képviselem. A videojátékok valóban függővé tehetnek, de csak akkor, ha napi 15 órát játszol, és már az alapvető életszükségletek is háttérbe szorulnak. Láttam ilyet; volt olyan osztálytársam, aki függő volt. De kérdem én, mi a helyzet például a pókerrel, –ami egyébként hivatalosan is sport–, és az emberek ugyanúgy csak egy helyben ülnek? Ők se szerencsejáték függők, hanem profi póker játékosok. Ha én esténként ahelyett, hogy leülnék megnézni egy sorozatot, inkább játszok egy órát a gép előtt –a barátaimmal(! )– akkor már függő vagyok? Szexuálisan inkompetens? Nem, köszönöm szépen!: boldog házas ember, vagyok stabil kapcsolatban. És szomorú vagy sem: az e-sportolókat ma már egyre többet hasonlítják a kutatások a hagyományos sportolókhoz, hiszen nagyon magas mentális fittség, –sőt, megfelelő fizikai kondíció– is szükséges ahhoz, hogy képesek legyenek akár órákon keresztül 100%-osan koncentrálni, és tökéletes reflexekkel reagálni, vagy épp a legjobb stratégiai döntéseket hozni. 

Szeretném kiemelni a hazai szcénában egyik legjártasabb, e-sport és videojáték pszichológiával foglalkozó szakértő, Bányai Fanni kommentjét, amely tökéletesen összefoglalja az én gondolataimat is a témában.

Ön nem ismer engem, és én sem ismertem Önt egy pár nappal ezelőttig, amíg egy kedves ismerősöm meg nem osztotta velem a fentebb olvasható igencsak nagy lélegzetvételű írást. Ezen ismerősöm csupán azzal a megjegyzéssel küldte el nekem ezt az linket, hogy ki fogok akadni. Tisztelettel tájékoztatom, ez megtörtént. 5 napba telt, hogy lenyugodjak ezen sorok olvasása után, és még most sem vagyok biztos benne, hogy elég szép és nőies megfogalmazással fogom kifejteni a véleményem arról, amit ír. Lassan 8 éve aktívan videojátékokkal játszom (lövöldözősekkel is), emellett pszichológus diplomát szereztem, és jelenleg Magyarország egyik legnevesebb egyetemén vagyok doktorjelölt, ahol kapaszkodjon meg, a disszertációmat “játékfüggőség”, e-sport és videojáték-használat témakörben írom pszichológiai megközelítésből. 8 éve dolgozom azon, hogy a szűkebb és tágabb környezetemmel megértessem azt, hogy videojátékokkal játszani –akár napi 4-6 órát– nem az ördögtől való, nem tesznek sem erőszakosabbá, sem szociálisan vagy ahogy Ön azt olyan részletesen kifejtette, szexuálisan inkompetenssé. Nincs minden ember veszélyben, aki valaha egeret és billentyűzetet, vagy kontrollert ragadott a kezébe, hogy függővé válik. Mert a játékok nem tesznek önmagukban függővé, és biztos vagyok benne, hogy abban a rengeteg szakcikkben olvashatta, amelyekre olyan határozottan hivatkozik. Biztos vagyok benne, hogy bizonyára nem lesz újdonság, hogy 2018. június 18-án határozott végül a WHO arról, hogy a BNO 11. változatában helyet kap a játékzavar, melyben a legfrissebb kutatások szerint a gamerek kb. 1,2-8,5% lehet érintett (országonként és mérőeszközönként eltér, lásd. https://tinyurl.com/yardk4sd ). Nem véletlen, hogy a kritériumrendszer és ennek elődje is komoly szakmai vita tárgya a mai napig (és ez még nagyon sokáig így is marad). 

Abban is biztos vagyok, hogy tisztában van az e-sport fejlődésével, azzal, hogy habár maga a név csak az utóbbi pár évben kezdett elterjedni, maga a jelenség, vagyis versenyszerű, profi videojáték több évtizedre vezethető vissza. Az e-sportot űző dedikált játékosokat ma már egyre több kutatás hasonlítja bármely más fizikai sportág játékosaihoz (lásd. https://tinyurl.com/yamqds6a ), lévén hasonló elkötelezettség, motivációk szükségesek hozzá, és igen, hosszútávon olyan fizikai erőnlét is kell, hogy akár órákig képesek legyenek egy helyben ülni és ezredmásodperc alatt összetett stratégiai lépéseket végrehajtani a győzelem érdekében. Mindezek ismeretében, feltételeztem, hogy Ön is ugyanezzel a tudással rendelkezik a témában, lévén több e-sporttal kapcsolatos kerekasztalban vett részt (bár úgy látom, elkerülhettük egymást egészen mostanáig), még jobban elszomorít, amit és ahogy ír. Hogy azok az évek, amelyeket azzal töltöttem, hogy a laikus, szűkebb és tágabb környezetemet, az egyetemi hallgatóimat és gamer rendezvényeken kerekasztal-beszélgetések után aggódva hozzám forduló szülőket megnyugtassam arról, hogy nem bűn, ha valaki videojátékokkal játszik. Nyitottság szükséges mindkét - a játékot ismerő és nem ismerő - fél részéről. 
Épp ezért megdöbbent, hogy ez hiányzik az Ön írásából és képes volt több száz, vagy akár több ezer (köszönhetően a megosztásoknak) témában kevésbé járatos emberben rémületet és gyűlöletet kelteni egy olyan jelenséggel szemben, amely végre-valahára az utóbbi egy-két évben elkezdett reputációt szerezni a társadalom szélesebb köreiben. Szomorúnak kellene éreznem magam, hogy ilyen vélemény 2018. nyarán megszülethet és mennyi helyeslést kap, de helyette arra gondolok, hogy elég sok, Önhöz hasonló szülőt láttam már gamer rendezvényeken, akik magukból kikelve a boldogságtól ujjongtak az első sorban, amikor a lányuk vagy fiuk a helyi e-sport bajnokságon győzelmet aratott a színpadon. Kívánom, hogy az Ön unokaöccse a következő ilyen e-sport rendezvényen jelentkezzen egy helyszíni versenyre. Találkozunk az első sorban a szurkolói között!

Nem hinném, hogy az tesz –vagy éppen nem tesz– valakit férfivá, hogy mennyit játszik gyerekként. Nem egy profi e-sportoló családos ember mára, aki a karrierjét követően az iparágban marad és szakértőként dolgozik tovább –mint egyébként minden normális ember. Ha valaki apaként nem foglalkozik a gyerekeivel a játék miatt, akkor a probléma nem a felnőttkorban, és nem biztos, hogy a gyerekben keresendő. A profiknak ez munka, a többieknek hobbi. Az pedig, hogy ki mennyi időt tölt a hobbijával, –legyen az foci, olvasás, vagy videojáték–mindenkinek saját szíve-joga eldönteni. 

TETSZETT A CIKK? KÖVESS MINKET A FACEBOOKON IS!