E-Biológia: A harcos ősembertől a mai videojátékosig

Mekkora segítséget nyújtanak az ösztöneink egy-egy játék során?

Mindenki hallott már a gimis biológia órákon az idegrendszerről, sőt még talán az is megvan, hogy létezik az autonóm (a háttérben fut) és a szomatikus (mi irányítjuk akaratunkkal) elosztása. Az igazi stréberek meg még talán azt is fel tudják idézni, hogy van az autonóm idegrendszernek egy paraszimpatikus (nyugodt és regeneratív) és egy szimpatikus (üss vagy fuss állapot) oldala is.

Manapság viszont ez a témakör igen érdekes fejleményekkel bővült, amik megmagyarázzák, hogyan rendeződtünk evolúciósan hogyan tudtunk társadalomba fejlődni, milyen folyamatokon keresztül jut el az ember szorongás, illetve depresszió állapotába, mi folyamata a munkahelyi vagy másmilyen kiégésnek és nem utolsó sorban mitől rage-el valaki egy-egy vesztes játszma után. Mindezekre a válasz az autonóm idegrendszerben kell keresnünk és ha megértjük a működését, akkor képesek leszünk azt befolyásolni is mindenkinek elérhető technikákkal.

Amit legelső lépésben meg kell értened, hogy honnan jössz pontosan. A mai idegrendszerünk ugyanis egy mintegy 300 millió éves evolúciós folyamat produktuma. Ez idő alatt egy hierarchiában épültek egymásra az újabbnál újabb rétegek. Így következik, hogy az a funkciója például, ami a hüllő őseinknek túlélését szolgálta, még mindig jelen vannak bennünk, de nekünk már közel sem annyira kívánt állapotokat hoz a tetszhalott játszása (lefagyás), mint nekik. A testünk annak alapján változtatja az állapotát, ahogy a környezetét az érzékszerveken keresztül megtapasztalja és a korábbi tapasztalatai alapján megítéli azt. Ezt a kijelentést átgondolva láthatjuk mennyire egyedi is ez emberről emberre. Valakinek egy pók a sarokban csak egy lény, amit megfog és kirak a kertbe, valakinek meg egy vérszívó fenevad, amit lángszóróval ki kell írtani. Lehetőleg már tegnap.

Az egyedi megítélések alapján különböző mennyiségű időt töltünk el mindegyik állapotunkban, de ezek, mint minden a testünkben, egyensúlyban működnek a legjobban. Az autonóm idegrendszer, mint azt írtam, az automatikus folyamatokért felel a testünkben, ilyen a szervek működtetése, légzés, szívverés… Arra jöttek rá viszont, hogy bizonyos módszerekkel ezek befolyásolhatók. A légzés például rengeteg tanban előfordul, mint lenyugtató vagy éppen felpörgető praktika. Ha tudjuk, hogy éppen milyen állapotban vagyunk és hogy a szituáció, amiben részt akarunk venni milyen állapotot kíván meg tőlünk, könnyen állíthatunk magunkon, hogy maximális teljesítményt tudjunk elérni.

Ily módon például, ha valaki túl nyugodtan áll neki egy játéknak, az pár körig tuti, hogy alulteljesít, amíg el nem éri az „üzemhőmérsékletet”. De például egy tűzlégzéssel (Yoga, Wim Hof method – hiperventilláció szájon keresztül) nagyon hamar fel tudod pörgetni magad, ha épp erre van szükséged. Ezért szoktak például energia italt is gyakran fogyasztani a játékosok. A probléma ezzel viszont az, hogy az adagolást nehéz jól belőni, és vagy túl sok lesz, vagy túl gyorsan elmegy a hatása, és a vizelési szünetek számát is megnöveli, valamint a függőség (az itókám nélkül senki vagyok) is felütheti a fejét.

Egy másik érdekes mechanizmus, ami videójátékok játszása közben végbemegy bennünk az a harcos énünk előhívása, anélkül, hogy effektíve harcot vívnánk a fizikai világban. Ugye a szimpatikus idegrendszered arra lett kifejlesztve, hogy ha szembe kerülsz egy medvével, akkor vagy megküzdj vele, vagy elfussál. Mindkettő esetben egy fizikai kimenetele lesz a szituációnak, ami után a barlangodba visszatérve meg tudsz nyugodni, tudsz enni, regenerálódni és aludni. Viszont mi lesz akkor, ha a játékok miatt maximumra spannolod magad, de aztán ennek nem lesz fizikai megnyilvánulása? Egy jó CS:GO parti közben ugyanis azt az üzenetet küldöd az idegrendszerednek, hogy itt a háború és mindjárt jön az ellenfél, akit szét kell szedned. De a medve sosem jön el, csak a spannolás lesz egyre nagyobb. Amikor a tested úgy érzékeli, hogy nem is fog eljönni ez a küzdelem, megpróbál téged rávenni, hogy bármit is csinálsz, azt most kicsit rakd le, mert nem tudsz benne már nyerni (hisz nincs ellenfél, akit legyőzz). Ebben az állapotban szoktak jönni a kifakadások, azaz rage-elések, amikor valaki olyan feszültséget épít fel magában, hogy azt nem tudja tovább kontrollálni. A felemelkedett ünneplés például ugyanennek az energiáknak a levezetése, csak azt vagy nem szokták kiadni magukból a játékosok (mert hát ők ezt lazán hozzák bármelyik napon) vagy mert érzelmeiket véglegesen és sikeresen elnyomták (ez az életük egyéb területein tud csúnyán visszacsapni) Téged viszont 1. keményebb fából faragtak, 2. csapattársaid számítanak rád, 3. fogadást kötöttél… lényeg, ha nem hallgatsz a tested jeleire vagy nem adod meg neki a lehetőséget ,hogy levezesse a fáradt gőzt és folytatod a játszást, akkor egy még mélyebb állapotig tolhatod magad, mert az idegrendszered ezt az egy kiutat látja, hogy eltávolítson a nem kívánt szituációtól.

Így történhet az meg, hogy a játékhoz, ami oly nagy örömöt okozott heteken, hónapokon keresztül már semmi kedved nincs leülni. A játék semmiben sem változott. Az egyetlen változó az egyenletben te voltál. Ez azoknál okozhat nagyobb problémát, akik az esport profi szcénájában szerződéssel rendelkező, kötelességeket magukra vállaló sportolók, akik nem tehetik le a kontrollert, még akkor sem, ha minden porcikájuk már az utálatot generálja a Start megnyomása előtt. Nekik meg kell érteniük legelőször is, hogy ez mind csak a testük egy védelmi mechanizmusa, hogy megvédje őket önnön maguktól. Ha viszont meg van adva a testnek, amire igazán vágyik, akkor nemcsak, hogy fenntartható lesz a hosszútávú öröm egy játékhoz, de újra felébreszthető a tűz ezeknél az ígéretes tehetségeknél.