Esport1 - Bizalom és félelem - Esport Anyu 8. rész

A szülő egyszerűen félti gyermekét a csalódásoktól. Néha, érdemes a dolgokat a másik szemszögéből is végiggondolni.

Isten éltessen minden e-sport gyereket! Legyen akár kiskorú, akár felnőtt. Nekünk, anyáknak mindegy, hogy hány évesek vagytok, mindig a gyerekeink maradtok! Nézegettem a sajátjaim képeit, és meglepetéssel vettem észre, hogy a nagyobb 4 éves volt, amikor már egy ujjal nyomta a gépet. Találtam olyat is, amikor a nagyobb tanítja a kisebbet. Mutatom a képet a kisebbnek:

E-sport Anyu gyermekei számítózás közben

Ja, erre emlékszem. Mindig az ablakban kellett állnom, és figyelnem, hogy mikor jöttök, és akkor gyorsan lezártuk a gépet. Tudod, amikor lekódoltátok. Nem sokáig tartott feltörni! - felelte a kisebb

A minap a kezembe került a „Csak anyám nem bízott bennem” című írás. Egy fiatal francia CS:GO játékos meséli el, hogy az édesanyja karrierje kezdetén nem támogatta őt a játékban. A tehetsége meg a beletett munka miatt végül elérte a célját, de nagyon motiválta őt az is, hogy csak azért is megmutassa, hogy mire képes.

"Csak édesanyám miatt kételkedtem abban, hogy egyszer tényleg profi leszek" - G2 JaCkz

Rengeteg interjú és cikk készült már arról, hogy milyen nehéz megértetni a szülőkkel, ha valaki e-sportoló szeretne lenni. Persze előbb-utóbb az esetek nagy részében belenyugszik a játékos családja is még támogatni kezdi is őt, de ez közel sincs mindig így.

Kettős érzésekkel olvastam a cikket. Sokszor a gyerek úgy érzi, hogy ha a szülő nem támogatja minden elképzelését, akkor az ellensége, de ez nem így van! A szülő egyszerűen félti a csalódásoktól. Néha, érdemes a dolgokat a másik szemszögéből is végiggondolni. Mi szülök nemcsak a vágyait, az érdekeit is nézzük a gyermekeinknek, és olykor nehéz eldönteni, hogy mi szolgálja az érdekeit, főleg, ha már félig felnőtt.

Eszembe jutott az is, hogy én mennyire féltem az elején. Úgy indult a gyerek profi játékos élete, hogy minden hétvégén Londonban volt. Pakoltam a szobájában és felnéztem a falra. Hopp, egy kép Londonról. Véletlen? Ki tudja. Megyek át a másik gyerek szobájába, ott meg egy New York fatábla. Nem kéne ezt rögtön levenni innen? Végül maradt. Majd, meglátjuk mi lesz.

A „London szoba” tavaly nyár óta üres. A gyerek felnőtt lett minden értelemben. Önállóan él egy másik városban, eltartja magát. Mindenben egyedül dönt. Tudom, hogy ez az élet rendje, és tudom, hogy büszkének kell lennem rá. Most gyakorlom ezen a területen is az elengedést.

A New York szoba is üres. A kicsi elfoglalta a nagyobb szobáját. Jobb a fekvése. Távolabb van a szülői hálótól, nem hallatszik annyira az éjszakai klaviatúrakopogás, meg a beszélgetés. Lehet, hogy 1 év múlva ez is megürül?