Call of Duty: Vanguard teszt - Bezzeg régen

Call of Duty: Vanguard teszt - Bezzeg régen

Az Activision a valamivel modernebb fejezetek után ismét visszakanyarodott a második világháborúhoz.

A teszt eredetileg a PCGURU oldalán jelent meg, Charlie_Firpo tollából.

Call of Duty legalább olyan biztos pont a videójáték-iparban, mint az éves rendszerességgel megjelenő sportjátékok valamelyike, így senkit sem érhetett váratlanul, hogy idén sem maradtunk új felvonás nélkül. A 2017-es Call of Duty: WWII után a Call of Duty: Vanguard keretében ismét a második világháború frontjaira vonulhatunk a kampányban, a többjátékos módokban, no meg persze az elmaradhatatlan élőhalottak társaságában.

Már megint azok a fránya nácik

Ugyan a konkurens Battlefield 2042 kizárólag a multis élményre fókuszálva már teljes egészében elhagyta a kampányt, az új Call of Duty azért megtartotta ezt a szép hagyományt. Nyilván a többség alapvetően egyik sorozatra sem egy fordulatokkal teli, mély és sokatmondó sztori reményében ruház be, de azért kellemes kis extra lehet egy jobban kidolgozott, szóló történetszál. A Call of Duty: Vanguard keretében egy háborús veteránokból álló maréknyi kis csapat tagjaival verekedhetjük át magunkat az ellenséges haderőkön, a Harmadik Birodalom végnapjaihoz közelítve, miközben az évszámok és helyszínek között ugrálva megismerjük a szereplők tragikus és hősies háttértörténetét, valamint ezzel együtt a Special Forces születését.

A filmszerű élményre törekedő kampányban olyan ismert színészekkel találkozhatunk, mint például Dominic Monaghan, akit elsőre kicsit furcsa volt a töketlen náci tiszt szerepében látni, azonban végül remekül hozta a figurát. A mindössze pár órás cselekmény összességében egész kellemes élményt nyújt, bár érződik rajta, hogy a fejlesztők inkább a biztonságos, kitaposott utat választották, és nem akartak semmilyen merész újdonsággal próbálkozni. Amellett, hogy a kampány szkripteltsége még a szokásosnál is szembetűnőbb, sajnos olyan amatőr hibáktól sem mentes, mint a semmiből előbukkanó vagy utunkat álló NPC-k, az elcsúszott szinkron és más apróságok, bár ezek még utólag könnyedén kikalapálhatók.

Ki a legény a fronton?

No, de térjünk is át a főfogásra, avagy a többjátékos módokra. A játék alapvetően itt sem okoz különösebb meglepetést, hiszen felvonultatja az összes már régről ismerős meccstípust, valamint a pályák tekintetében is sok visszatérő kedvenccel találkozhatunk. A legnagyobb újdonság a repertoárból talán a Champion Hill, ami, ha úgy vesszük, a battle royale mód sajátos értelmezése. Ebben párokba vagy triókba összeállva kvázi tag team felépítésben kell egyetlen életerőn osztoznunk társainkkal, miközben rövid meccseken csapunk össze más csapatokkal, egészen addig, míg ez el nem éri a nullát, vagy ki nem fogyunk a kihívókból. Az meccssorozat elején és időnként közben is lehetőségünk van esélyeink növelésére, pénztárcánkhoz mérten bevásárolni fejlesztésekből, fegyverekből, perkekből és más finomságokból.

A játék multis oldala abszolút szórakoztató lett, teljesen hozza, amit a sorozattól bárki is elvárna. Élvezetes gunplay, gyors és pörgős meccsek a különböző méretű és felépítésű pályákon – szerencsére indokolatlanul hatalmas helyszínek nélkül –, bár néhol azért ráfér még némi finomhangolás. Egyes pályák, mint a Das Haus, például, egyszerűen annyira aprók lettek, hogy teljes káosz rajtuk játszani – és nem jó értelemben –, mert a legtöbb esetben az újraéledésünk első pillanataiban már le is kapnak, sokszor egyszerűen azért, mert gyakorlatilag egy ellenfél elé vagy a közvetlen közelébe dobott be a játék. Tartalom tekintetében persze közel végtelen játékórát beleölhetünk a különböző operátorok feloldásába, kihívásaik teljesítésébe, saját vagy fegyvereink szintjének növelésére, de akinek mindez nem lenne elég, még mindig befizethet további extrákért a Battle Passra. Érdekes újításként kiemelném még az MVP-rendszert, amivel a meccsek végén a más-más területen legjobban teljesítő csapattársaink közül megszavazhatjuk, hogy ki nyerje el a dicső MVP címet.

Síron túli látogatók

Ne feledkezzünk meg persze a jó öreg zombikról sem, hiszen a Call of Duty: World at War óta kvázi a sorozat szerves részévé váltak. A Call of Duty: Vanguard esetében Oberführer Wolfram Von List áll a holtak feltámadása mögött, aki a háború megfordításán elkeseredetten munkálkodva, egy ereklyének hála, túlvilági segítségre tesz szert, aminek persze mi látjuk kárát. A zombiirtás fő helyszíne egy méretes térből és kisebb épületekből álló sztálingrádi hub felület, ahol a holtak föld alá való visszatessékelése mellett megtalálunk minden szükséges szerkezetet, így előkerül például a Mystery Box, a Pack-a-Punch, képességeinket fokozó különböző ősi itókák, vagy épp a szívekért fejlesztéseket kínáló oltár, de hasznos ereklyéket is bevethetünk a küzdelemben.

A túlélőtúra a központi felület mellett, portálokon keresztül, annak egyes lezárt részeire, esetenként pedig a sorozat korábbi felvonásainak zombis pályáira is átvezet, ahol különböző küldetéseket kell teljesítenünk, többek között adott ideig túlélni, rúnákat gyűjtögetni, vagy épp elkísérni zombikkal kikövezett útján egy ereklyét. A zombi mód tehát kvázi ezek váltakozásából áll, és ugyan a maga módján továbbra is szórakoztató, valahogy kissé fantáziátlannak és üresnek érződik a széria korábbi megoldásaihoz képest, valamint elég önismétlőnek a nem kifejezetten változatos küldetések újrázásával. Emellett az előzményt leszámítva nincs igazából sztori, de főellenfelek és még easter eggek se kerülnek elő.

Call of Duty: Vanguard ugyanaz a „bűnös élvezet”, amit a sorozattól megszokhattunk, és ugyan semmilyen tekintetben sem mutat fel forradalmi megoldásokat vagy nagy változást, abszolút hozza a kötelezőt, és még így is roppant szórakoztató. Ha valaki eddig is szerette a szériát, az valószínűleg nem fog csalódni, ahogy azok sem, akik egy pörgős FPS-re vágynak, amivel bármikor lejátszhatnak egy-egy gyors meccset. Persze a kampány közel sem tökéletes, a multira ráfér még a finomhangolás, ahogy a zombiknál is elkélne némi bővítés, viszont ezekkel együtt is élvezetes a játék, a hibákat és hiányosságokat pedig remélhetőleg, ha utólag is, de minél előbb orvosolják a fejlesztők.

Extra: Böjti a frontvonalon

Kiegészítve Charlie cikkét, ami szerintem tartalmaz nagyjából minden fontos infót, annyit tennék hozzá, hogy kicsit megcsömörlöttem az évek alatt a Call of Duty-sorozat tesztelésétől, ezért úgy döntöttem, hogy idén nem én írom az aktuális cikket. Aztán úgy hozta a sors és az élet, hogy a Chipbe csak bevállaltam a játék tesztelését, amit azonban nem bántam meg. Nem titkolom, nekem az egyik kedvencem a World at War volt, amit mind a kampány, mind a multi terén imádtam (a Black Ops-vonal mellett), és a Vanguard bizony néha azt juttatta eszembe. A kampány nem olyan nagyszerű, de néhol felidézi, a multi pedig sok esetben abszolút hozza annak hangulatát, noha a pozitív élményben esélyesen közrejátszott, hogy az első map, amibe bekerültem, pont a Castle felújított változata volt. Más kérdés, hogy a beszületés pont olyan, mintha a megkopott Infinity Ward lenne a felelős érte, hiszen egymás hegyére-hátára esünk be, sokszor pont az ellenfél arcába, ami kimondottan bosszantó hiba. A zombik fénye is megkopott mára, ez is tény. De összességében, tartalom és élmény, hangulat terén abszolút jó választás a Vanguard, ahogy majdnem minden Call of Duty, még ha nem is kiemelkedő. Néhány gyors, lövöldözős meccsre és emellett állandó fejlesztésre tökéletes lehet, akár minden nap, de sokkal többet azért ezúttal sem nyújt.

OSZD MEG VELÜNK A VÉLEMÉNYED HOZZÁSZÓLÁSBAN! KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS! 

Kövess Minket!