30 éves az Alone in the Dark

Három évtized telt el a túlélőhorror műfaj kezdeti szárnypróbálgatásai óta, és túlzás nélkül állítható, hogy a ’90-es évek elején a francia Infogrames történelmet írt.

A cikk eredetileg a PCGURU oldalán jelent meg, Britpopper tollából.

Az Alone in the Dark leges-legelső, még 1992-ben megjelent részét nyugodtan nevezhetjük a modern túlélőhorrorok ősatyjának. Nem mellesleg ez volt a legelső 3D-s horror-kalandjáték, és – bár nem hivatalosan – H. P. Lovecraft örökségét is nagyon profi módon alkalmazta, igazi kozmikus rettenetet elhozva egy kísértetkastélyba. Egész nyugodtan kijelenthető, hogy műfajt teremtett, és nélküle talán ma nem lenne sem Resident Evil, sem Silent Hill.

Technikai korlátok közé szorulva

A fejlesztés kezdete egészen 1989-ig nyúlik vissza, mikor is Fréderick Raynal, az Infogrames egyik alkalmazottja, a 3D-s programozással kísérletezett. 1991-ben jött az ötlet, hogy egy olyan játékot kellene megalkotni, ami sötétben játszódik ugyan, de a karakter képes világosságot teremteni, mondjuk, gyufák vagy öngyújtó segítségével. Ebből a koncepcióból automatikusan adta magát, hogy a végeredmény egy horrorjáték lesz, és Raynal – aki egyébként is nagy horrorrajongó hírében állott – nekilátott a tervezésnek. Az első munkacímek még In the Dark, és Scream in the Dark néven futottak, a helyszín pedig kezdetektől fogva adott volt: egy kísértetkastély. Raynal és a többiek azt szerették volna, ha valódi kastélyokról készült képeket (főleg belső tereket) digitalizálhatnak be, de ezt akkoriban még nem tette lehetővé a technika, ezért mindent meg kellett rajzolniuk.

Mivel a 3D még eléggé gyerekcipőben járt, a játékban ál-3D kapott helyet, azaz a karakterek valóban 3D-sek, de a körülöttük lévő környezet kétdimenziós síkra van felépítve, azaz nagyjából úgy, mint amit a DOOM-nál láthattunk. A játékmotor korlátoltságának lett végül az is köszönhető, hogy rögzített kameraszögeket kapott a játék, azonban ez csak hozzátett a horrorisztikus hangulathoz, nem pedig elvett belőle. A félelemkeltést és a nyomasztó atmoszférát a felszedhető és elolvasható dokumentumokkal is igyekeztek tovább mélyíteni, ugyanis ezekből áll össze a vérfagyasztó háttérsztori, ami akár egy Lovecraft novellában is elmenne. Eredetileg licencelni is akarták a Cthulhu-mítoszt, ám a jogokat birtokló Chaosium ettől elzárkózott.

A rejtélyes zongora

1924-ben járunk, mikor Jeremy Hartwood, a neves festőművész öngyilkosságot követ el a Luisiana államban található kúriájában (Derceto Manor). Az eset megosztja a környéken élőket. Egyesek tudni vélik, hogy a Derceto-ház el van átkozva és kísértetek járnak benne. A rendőrség szokás szerint hamar lezárja az ügyet, és lassan feledésbe is merülne az egész, csakhogy innen kezdődik a mi kalandunk. A játék elején el lehet dönteni, hogy férfi (Edward Carnby), vagy nő (Emily Hartwood) legyen a főhős. Edward egy magánnyomozó, akit búsás összeg fejében bérelnek fel, hogy kutasson fel egy zongorát a villában, és vigye el egy antikvitás kereskedőnek. Emily Hartwood ezzel szemben az elhunyt Jeremynek az unokahúga. Az a meggyőződése, hogy a zongorában van egy feljegyzés, amit Jeremy írt, és abból több is kiderülhet a bizarr gyilkossággal kapcsolatban.

Az Alone in the Dark korához képest meglehetősen félelmetesre sikeredett. Emlékszem, még akkor kaptam kölcsön a játékot az egyik osztálytársamtól, amikor a régi számítógépünk elromlott, és néhány alkatrészt szervizbe kellett vinni – ekkor kaparintottam meg ezt a klasszikust, persze csak kölcsönbe, mert akkoriban ez még divat volt. Ami elsőre feltűnt az Alone in the Dark esetében, az a kísértetházas környezet. Ez már alapjáraton nagyon bejött, de végül mégsem toltam végig a játékot, köszönhetően a nagyon nehézkes irányításnak (a futás például eléggé körülményes, és a barlangi hidas részt ember legyen a talpán, aki elsőre megcsinálja!) és az idősebbeknek írt logikai fejtörőknek. Például miből kellett volna rájönnöm arra, hogy egy könyv elolvasásával instant meghal a karakterem? Ettől függetlenül persze ideig-óráig remekül elvoltam vele. Emlékszem, a frász kivert, mikor rögtön a játék elején a padláson próbálgattam az irányítást, és hirtelen beugrott az ablakon valami zombi-madár rémség, aztán meg a párja a padlásfeljárón próbált feljönni. Másodszori nekifutásra már cselesebb voltam, az ablak elé szekrényt, a padlásfeljáróhoz pedig egy nehéz ládát toltam, így nem tudtak bejutni, és kedvemre gyakorolhattam az irányítást – egyébként erre a korai veszélyre maga a prológus is felhívja a figyelmet.

Az érem két oldala

Bár lejutottam az alsóbb szintekre, később vagy hamar meghaltam, vagy elakadtam. Több tárgy is gyűjthető a játékban, de nincs az orrunkra kötve, hogy mit hol kéne alkalmazni, 12-13 éves fejjel meg inkább hagytam az egészet a csudába, és mentem vissza Aladdinozni. Az is nehezítette a helyzetet, hogy a karakterünk nem képes az összes felszedhető tárgyat magával cipelni, és mivel tényleg alig kapunk bármi segítséget azzal kapcsolatban, hogy ezeket hol kellene használni, sajnos simán előfordulhat, hogy egy kulcsfontosságú tárgyat hagyunk el valahol a pálya egyik végén, míg nekünk a másikon lenne rá szükség.

Ugyanez a helyzet a lőszerrel és a pilácsba való olajjal is – ha elfogynak, az bukta, mert nagyon megnehezíti az előrehaladást. Később a DOSBox-nak hála végigjátszhattam a horrorisztikus kalandot, elejétől a végéig, és meglepődve tapasztaltam, hogy mennyivel könnyebb lett az egész. Kicsivel több mint egy óra alatt kipörgethető a játék, ha az ember nagyjából tudja, hogy merre mit kell csinálni és melyik tárgyakat szükséges magunkkal cipelni. Nem mondanám, hogy az Alone in the Dark szépen öregedett, de mindenképp igazi kuriózumnak számít, főleg túlélőhorror berkekben. A folytatásairól inkább nem írnék semmit, mert elég tragédia az önmagukban is, hogy egyáltalán elkészülhettek.

Az Alone in the Dark ma már alapmű. Ha végigjátszani úgysem fogjátok, legalább a YouTube-on nézzetek végig belőle egy végigjátszást (emlékeim szerint van magyarul is), mert tényleg alapköve a mai modern túlélőhorror zsánerének, és egyébként is egy abszolút korrekt kis kalandjáték, aminek utolsó képsorai sok horrorrajongó emlékezetébe égtek bele (igen, a sofőr-zombira gondolok). Bár az irányítása nehézkes, és a játékmenetén is lett volna még mit csiszolni, a hangulata nagyon ott van, és ha figyelembe vesszük, hogy az évek alatt mennyi videójátékra volt nagy hatással, akkor mindenképp jár neki a tisztelet. A rettenetes folytatások és még bugyutább filmes adaptáció ellenére talán egyszer eljön még az idő, hogy visszatérhessünk a Derceto Manorba, és újra egyedül legyünk a sötétben.

OSZD MEG VELÜNK A VÉLEMÉNYED HOZZÁSZÓLÁSBAN! KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS! 

borítóhoz használt kép: pixel4k.com