Napóleon beleég a retinába, de a nézőn múlik, hogy jó vagy rossz élményként

Erre a filmre még sokáig emlékezni fogunk, de nem biztos, hogy a jó értelemben.

Ridley Scott a legjobbak közé tartozik, ez nem vitás, persze nem mindenki vélekedik így a már 85 éves rendezőről. Neki köszönhetjük a Nyolcadik utas a halál, a Szárnyas fejvadász vagy éppen a Hannibal című filmeket, de ha történelmi alkotásról volt szó, akkor sem hátrált meg, elég csak a Gladiátorra, az Exodus: Istenek és királyokra, Az utolsó párbajra vagy éppen az Amerikai Gengszterre gondolni.

I. Napoléon Bonaparte életét vászonra vinni viszont nem volt egy egyszerű vállalkozás még tőle sem, annak ellenére, hogy a császár hatalmas rajongójának vallja magát. A valaha élt egyik legnagyobb történelmi alakról van szó – nem szó szerint persze, mert még az uralkodók között is meglepően alacsonynak számított Napóleon a maga 168 centijével –, ezért sokan már csak azért is kételkedtek a filmben, mert 2-3 órába egyszerűen nem lehet belesűríteni az ő élettörténetét.

Ezeket olvastad már?

Sauron mindenkit átver A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi 2. évadának új trailerében

Egy minden eddiginél betegebb előzménysorozattal bővül a The Boys univerzuma

Hiába állt földbe, felmerült a Madame Web folytatásának lehetősége

Ridley Scott megpróbálta, és bár elmondta, hogy lesz egy 4 órás verzió is a mozifilmből, ez a 2,5 órás alkotás azt kell mondjam, hogy félrement. Kezdjük azzal, hogy már a forgatókönyv is keszekuszának tűnik, és a vágással karöltve elég gyorsan váltakoztak az események a képernyőn, emiatt pedig szinte semmit nem tudott jobban kibontani a rendező. Sajnos én nem tudok elmenni amellett sem, hogy 2002-ben készült egy 4 részes sorozat Napóleonról, melyben Christian Clavier (Jöttünk, láttunk, visszamennénk, Asterix és Obelix, Bazi nagy francia lagzik) alakította a címszereplőt, méghozzá nem is rosszul. Sőt, összehasonlítva Joaquin Phoenix Napóleonjával, számomra egyértelműen az előbbi színésznek sikerült belebújnia a császár bőrébe és hitelesebben tárta elém a karakterét. Phoenix brilliáns a maga nemében, nem erről van szó, de ez a szerep, pláne úgy, hogy kissé szatirikusan ábrázolta – azt nem tudni, hogy saját kutfőből vagy a forgatókönyv terelte ilyen irányba – a főszereplőt a képernyőn, egyszerűen nem jött át. Nem éreztem a szenvedélyt, a hódítani vágyást, hogy Franciaország számára mindennél fontosabb és a nemzetét gyakorlatilag mindenki más fölé emelné.

Természetesen nem maradt ki múzsája, Joséphine de Beauharnais sem, aki gyakorlatilag élete nagy szerelme volt. Meglátta és megszerette, ez a kötelék, illetve érzelem egyre csak mélyült benne, és végül – dacára a válásuknak – sosem múlt el benne. Vanessa Kirby remekül hozza a karaktert, de ami viszont számomra kicsit bántó volt, hogy én egyáltalán nem éreztem a kémiát a két főszereplő között. Megint csak a 2002-es filmhez kanyarodok vissza, hiszen ott lángolt egymásért a két személy – Isabella Rossellini személyesítette meg a császárnét abban a miniszériában. Egyesek szerint egyébként mivel soha nem tudta igazán meghódítani Jozefinát Napóleon, ezért Európára vetült hát tekintete, kvalitásai és tehetsége révén pedig meg is volt hozzá minden adottsága, míg végül ez lett a veszte is, mint ahogyan a Jozefinától való eltávolodás is végül felemésztette – a filmben elhangzottak szerint valóban semmi sem volt szerelme nélkül Napóleon és ez végtére fordítva is igaznak bizonyult.

A csatákat még érdemes külön kiemelni, bár a legtöbb ezek közül csak néhány képkockára volt érdemes, míg Toulon, Austerlitz vagy éppen Waterloo nagyobb hangsúlyt kapott. Ezek közül is leginkább a Napóleon karrierjét lezáró waterloo-i vereséget igyekezett a legrészletesebben bemutatni Ridley Scott. Egyikkel sem volt probléma, sőt, szenzációs látványvilágot kapunk, a háború borzalmait első kézből élhetjük át, mint ahogyan azt is, hogy az emberélet egy fabatkát sem ért a hatalom szemében, pusztán a céljai eléréséhez áldozták fel milliókat. Hozzáteszem, hogy az orosz hadjárat elbukását szerintem ritka mód elkapkodták, egyik pillanatról a másikra ért véget, majd emiatt már száműzték is Elba szigetére a császárt.

Egy szó, mint száz, egyszer meg lehet tekinteni moziban a Napóleont, de leginkább csak a Ridley Scott, Joaquin Phoenix és a történelmi filmek rajongóinak ajánlanám. Szerintem érdemes megvárni a 4 órás verziót – szigorúan otthoni megtekintés mellett –, amiben már jobban ki lesznek bontva a dolgok elvileg, és nem csak egymás után kapjuk a jeleneteket, hogy végre megtudjuk Napóleon miként vált császárrá és bukta el azt egy szemvillanás alatt. Bizonyos tekintetben lenyűgözött Scott filmje, főleg a látványt illetően, hiszen elképesztő milyen grandiózus csatákat képesek képernyőre vinni már Hollywoodban, más tekintetben viszont nagy hiányérzet maradt bennem, mert engem Napóleon kapcsolatán kívül – ami szintén lehetett volna mélyebb és szenvedélyesebb – érdekelt volna még sokkal árnyaltabban a politika, az ármánykodás, a szövetségek kialakulása és Franciaország helyzete is a nagyvilágban. Rendkívül megosztó film, mert lehet benne találni szépséget, illetve unalmat, valamint nem tetsző motívumokat is egyaránt.