Felcsillant a remény a Prince of Persia egén - The Lost Crown teszt

Ugyan nem a herceg kerül a középpontba, de ez már végre egy jó irány.

Előre le kell szögeznem, hogy hatalmas rajongó vagyok. Szerintem a Prince of Persia a legjobb játékszéria, amit valaha csináltak és a Warrior Within minden idők legjobb videójátéka. Viszont annak, amit az Ubisoft csinált a sorozattal azóta, már nem tudok örülni. Az alcím nélküli 2008-as epizód egy érthetetlen katyvasz volt és ugyan a Forgotten Sands vissza akart térni a régi formátumhoz, de sajnos egy végtelenül középszerű darab lett. Azóta pedig szinte tökéletes csend honol, kivéve talán pár hírfoszlány arról, hogy jön a Sands of Time Remake. Viszont 2023 nyarán, a Summer Game Fest keretein belül mindenkit meglepett, amikor bejelentették, hogy jön egy új rész. Az pedig még érdekesebb volt, a The Lost Crown fél éven belül meg is jelenik. A susmorgás persze egyből megindult a közösségen belül, mivel a szeretett szériánk folytatódik, de nem pont úgy, ahogy azt vártuk. Az új metroidvania-formátumban ugyan megmaradnak a rejtvények, az ügyességi platform dolgok és a harcrendszer is hasonló, de sajnos a TPS-nézetnek és végiganimált sztorinak búcsút mondhatunk. Egyszóval izgatottan, mégis szkeptikusan indultam neki a játék elemzésének, amiért nagy köszönet a kiadónak, hogy kaptunk belőle egy tesztpéldányt.

Metroidvenia

Az egészet innen kell kezdenünk, ugyanis ez a legfontosabb változás. Ha valaki azt szerette volna, hogy minden maradjon a régiben, de folytatódjon a sztori, annak van egy rossz hírem. A műfaj megváltozott, ez már nem az a kaland ami húsz évvel ezelőtt jelent meg. Viszont ez nem feltétlenül rossz. A Lost Crown egy kőkemény metroidvenia-játék. Tele a műfaj minden jellemző elemével. A pályaszerkesztés, az ügyességi részek, az oldalnézetes kamera szög és az előrehaladás is mind onnan van. Viszont az egészet megfűszerezi a Prince of Persia világa. Ugyan itt is megvannak az olyan elemek, mint egy double-jump vagy floor smash, de ezt körbeöleli és kiegészíti a POP időmanipulációs rendszere. Nem, sajnos nincs tőr, hogy visszacsavarjuk a pillanatot, ha mondjuk melléugrottunk valaminek, de a folyamatos auto-save miatt erre egyáltalán nincs szükség. Ha megszokjuk a nézetet, akkor az ügyességi platformer részek ugyanolyan szórakoztatóak mint régen. Talán egy kicsit gyorsabb lett a tempó, de mindezt könnyen meg lehet szokni. 

A másik nagy változás a harcrendszerben van. Már nem csak arról van szó, hogy mindenkit halálra kardozunk pár kombóval. Bejött a parry és a dodge mechanikája, sokkal több fegyver áll a rendelkezésünkre, illetve a különleges képességeink sokkal nagyobb szerepet kapnak egy-egy összecsapásban. 

Csillogjon, csörögjön!

Azért nem kell aggódni, a régi jó dolgokból is maradt egy talicskányi. Sőt, titokból és rejtett cuccokból még több lett mint ezelőtt. Kezdésnek ott vannak az amulettek, amiket a karakterünk nyakába aggathatunk. Ezek erősíthetik a fegyverünket, adhatnak extra életerőt de kb. bármilyen egyéb módon is segíthetnek. Nyilván van egy maximum, hogy mennyit vehetünk fel egyszerre, de ahogy minden mást, ezt is lehet fejleszteni. A kalandjaink során számtalan valuta üti a markunkat, amiket különböző vendoroknál lehet elverni. Egy kovácsistennő pár rúd acélból nagyobb sebzést ad a kardjainknak, egy öregasszonynál felturbózhatjuk a maximum életerőnket és ezzel még tényleg csak pár dolgot említettem a lehetőségek közül. Érdemes benézni minden eldugott sarokba és felkutatni minden kis dobozt, mert bizony nagyon megkönnyíthetjük a dolgunkat, amire magasabb fokozaton szükség is van.

Nehézségi szint

Ez a játék nem könnyű, már az alapbeállítás is erős kihívást jelent, főleg a játék elején. Az egy nagyszerű elem, hogy a fegyvertárunk folyamatosan bővül, de ebből fakadóan előjön a bőség-zavara. Egyszerűen túl sok a lehetőség. Kezdésnek van kicsit több, mint 10 Arthras-képességünk, amit akkor lehet elsütni, ha a támadásokkal megszereztük hozzá az ‘üzemanyagot’. Ehhez még jönnek az időkészségeink, a harci kombók és az, hogy a különböző szörnyetegek ellen más és más a hatásos. A boss mechanikák pedig már csak a hab a tortán. Itt úgy érzem, ha egy kicsit kevesebb van benne, akkor az több lenne. 

A sztori

Na itt jön elő az a pont, amitől többet vártam. Az nem újdonság, hogy már nem a Herceget irányítjuk. Helyette egy fiatal harcos, Sargon sorsát adja a kezünkbe a játék, akinek meg kell mentenie Perzsia elrabolt hercegét. Ellenben a történet nyomokban sem kapcsolódik az eredeti trilógiához, de sokkal mélyebben épít a perzsa mitológiára, ami nekem egy érdekes felütés volt. Az átvezető animációk szépek, viszont az nálam megtörte az illúziót, hogy sokszor csak képek mutatják, ahogy beszélgetünk valakivel. 

Egy szó mint száz, a Prince of Persia: The Lost Crown egy szolid játék lett. Olyan mintha fogták volna a legjobb részeit a Hollow Knightnak meg az Ori-játékoknak és abból gyúrtak volna egy érdekes elegyet. Ha eltekintünk attól, hogy nincs sok köze az elődökhöz, akkor egy kellemes kalandra számíthatunk. Egy fekete pontot viszont fel kell vésnem amiatt, hogy a játékot konzolra tervezték és a PC láthatóan másodlagos platform. Hogy a billentyűparancsokat nem lehet személyre szabni még 20 óra játék után is zavart.

A Prince of Persia: The Lost Crown január 18-án érkezik PC-re, PS4-re, PS5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re és Nintendo Switchre is!