Mobil háború – Valiant Hearts: Coming Home teszt

Nem csak a veteránok, a Valiant Hearts is hazatalált, hiszen végre megjelent PC-re és konzolokra a hőn áhított második rész.

10 évvel ezelőtt az Ubisoft úgy döntött, hogy a tengernyi AAA-s cím közé bedob egy egyszerű, rövid játékot, a Valiant Hearts: The Great Wart. Bár elsőre kevesen gondolták azt, hogy ebből átütő siker lesz, az első világháború borzalmait feldolgozó cím 2014. talán legnagyobb meglepetése lett. A mindössze hat órás kampány mindenkit rabul ejtett, és a Valiant Hearts a mai napig azt a nem túl népes tábort erősíti a videójátékokon belül, amelyeknek a végén garantáltan sírva fakadnak a játékosok. Emiatt folytatást csinálni nem egyszerű, hiszen mégis mihez nyúlhatnak a fejlesztők még? Ugyanezt a hatást kiváltani még egyszer úgy, hogy az első részben már szinte mindent láthattunk a háborúból, nagyjából lehetetlen. A kérdés megválaszolásában segíthetett volna az, hogy egy évtizedet kellett várni a The Great War után a háború utolsó éveiről szóló Coming Home-ra, de végül nem így lett.

A Valiant Hearts: Coming Home egyébként tavaly jelent meg, csak Netflix-exkluzív címként a mobilos platformokon kívül nem lehetett vele játszani. A múlt héten viszont befutott a Valiant Hearts: The Collection, amely az első és a második részt is tartalmazza, valamint PC-n és konzolokon is megvásárolható. Így végre lehetőségünk volt tesztelni a Coming Home-ot asztali számítógépen, ahol még látjuk is, hogy mit csinálunk, mert nem a képernyőt kell bökdösni egyfolytában. Azonban annak, hogy először mobilokra jelent meg a játék, sajnos vagy nem sajnos, ára van. Azon még könnyű túllépni, hogy a beállítási lehetőségek a nullával konvergálnak. Azzal már talán nehezebb megbékélni, hogy a Coming Home-ot három óra alatt ki lehet játszani. Tehát közel sem akkora a kampánya, mint a The Great Waré volt. Ez a játékmenetben egyáltalán nem fog megmutatkozni, mert az szinte teljes egészében megegyezik az előzménnyel. A történetben viszont annál inkább érezhető a tömörség.

A Valiant Hearts: Coming Home-ról nem igazán lehet úgy beszélni, hogy nem tesszük mellé a The Great Wart. Bár Karl és családja nem tér vissza Emile halála után, Anna (a nővér), Freddie (az amerikai önkéntes), valamint Walt (a kutya) ismét velünk tartanak a szörnyűségek közepette. Hozzájuk csatlakozik még az USA hadbalépését követően toborzott James, aki a Harlem Hellfighters nevű, afroamerikaikból álló ezred tagja, és nem mellesleg Freddie öccse. Ernst, egy búvár, aki sokáig próbál kimaradni a háborúból, ám végül a németek besorozzák őt a Germania nevű tengeralattjárójával együtt. Továbbá feltűnik még George, egy brit pilóta is, bár az ő szerepe minimális a többiekéhez képest. Csak úgy, mint a The Great Warban, a karakterek történetei szorosan összefűződnek a játék során: Ernst és James már 1916-ban, vagyis azelőtt barátok lesznek, hogy a háborúba kerülnének, Anna és Freddie kapcsolata pedig romantikussá válik az évek alatt.

A Harlem Hellfighters-szál miatt várható volt, hogy fontos szerepet kap a rasszizmus kérdése. Már az első alkalommal, amikor Jamest irányítjuk, erőteljesen megjelenik ez. Hiszen ahogyan végigmegyünk a kiképzésén, láthatjuk, hogy az jóval rosszabb minőségű. A feketéket és a fehéreket szegregáltan készítik fel az európai küzdelmekre, és amikor James végre a frontra kerül, akkor is csak másodrendű emberként kezelik: az az első feladatai közé az ásás, a főzés és a dobozok cipelése tartozik. A háború végnapjaiban mindenkire szüksége van a franciáknak a győzelemhez, szóval a Harlem Hellfighters is kiveheti a részét a csatákból, James teljes értékű katonává válik. Azonban a játék végi csattanó gyorsan eszünkbe juttatja, hogy ez bizony nem a mai Amerika, hanem egy száz évvel ezelőtti, ahol hiába volt valaki háborús hős, ha fekete a bőrszíne.

A rasszizmus témáján túl igazából ugyanazt láthatjuk a Coming Home-ban, mint amit a The Great Warban is. Nagy újdonság a történetmesélési eszközök terén nincs. Ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani – gondolták a fejlesztők. A játék eleji búváros küldetés és annak vége talán az egyik legerősebb pillanata a Coming Home-nak, de azért utána is vannak emlékezetes jelenetek. Visszatérnek a zenés részek, amik még mindig jópofák, ezen felül pedig egyszerű feladványokat kell megoldani, vagy dolgokat cipelni A-ból B-be. A játék rövidsége miatt ezek nem válnak ismétlődővé úgy, mint az első részben, szóval jól szolgálják a történetet.

Viszont a kampányt ezúttal nem sikerült eltalálni, mert néha leül, néha meg úgy rohan, hogy nincs időnk feldolgozni sem. A sztori legvége bár érdekes és nyomasztó, sajnos túl hirtelen és szinte a semmiből jön. Ezzel nem azt mondjuk, hogy ez így nem történhetne meg, csak azt, hogy szándékosan azt akarták vele elérni, hogy megint legyen okunk zokogni a háború és az élet borzalmain, ám nem sikerült. Amíg a The Great Warban Emile sorsával hiába nem értett egyet a játékos, azért rendesen fel volt építve, addig a Coming Home legnagyobb csapásán az érződik, hogy írtak egy happy endet, majd ki kellett találni valamit, hogy elkerüljék, mert hát ez egy szomorú játék.

Mindent egybevetve, a Coming Home jó. Bár nem képes a The Great Wart utolérni az érzelmek terén, minden más ugyanúgy klappol benne, mint tíz évvel ezelőtt. Ha túl tudunk lépni a Coming Home esetében azon, hogy nem olyan hatásos a sztori vége, akkor igazából minden benne van, ami miatt szerettük a The Great Wart. Tényleg érdemes három órát rászánni, bár a zsebkendőt felesleges bekészíteni hozzá. Ha pedig még nem játszottál valamiért az első résszel, akkor elég jó ajánlat az új 9-10 ezer forintos gyűjtemény, amiben mindkét epizód benne van. Ezért kapsz kb. 9-10 órányi játékot, de az a 9-10 óra sok másik címmel ellentétben garantáltan nyomot fog hagyni benned – hol nagyobbat, hol kisebbet.