Alone in the Dark teszt: Nem volt még ilyen hangulatos egyedül a sötétben

Klasszikus talán nem lesz belőle, de most sem csalódunk majd, ha ismét nekivágunk a kalandnak egyedül a sötétben.

Repüljünk vissza 1992-be, amikor is napvilágot látott egy különleges horrorjáték, ámbár akkor még biztosan nem gondolta az Infogrames sem, hogy egy klasszikussal örvendeztette meg a világot. Ez volt ugyanis az egyik első olyan cím, amely kvázi megalapozta a túlélőhorror műfaját. A fix kameranézetnek köszönhetően úttörőnek számított a 3D-s játéktér megjelenítésében, amely nagyban hozzájárult a feszült és nyomasztó atmoszférájú környezet megteremtéséhez. A játékos Edward Carnby vagy Emily Hartwood szerepében nyomozhatott egy régi, elhagyatott kúriában, amely tele van rejtélyekkel, szörnyekkel és csapdákkal. A játékmenet egyik jellegzetessége, hogy nem csak a környezetet kell alaposan feltérképezni, hanem tárgyakat kell gyűjteni, rejtvényeket megoldani, és az ellenfeleket is két vállra lehet fektetni. A horror elemek mellett az atmoszférát a korabeli grafikai és hanghatások is jelentősen felerősítették, ami egyedülálló élményt nyújtott a megjelenésekor.

Az eredeti Alone in the Dark hatalmas hatással volt a videojáték-iparra és a túlélőhorror műfajának fejlődésére. Olyan későbbi nagy sikerű sorozatokat inspirált, mint például a Resident Evil és a Silent Hill. Gyakran az első olyan alkotásként emlegetik, amelyik sikeresen ötvözte a horrort a 3D-s játéktervezéssel, ezzel új irányt szabva a műfajnak.

Az első epizódot további öt követte még, de ezt a népszerűséget és az áttörő sikert már egyszer sem sikerült megismételnie. Ez a teher nehezedett rá a Pieces Interactive fejlesztőcsapatra, hiszen egy valódi kult-klasszikust felújítását elkészíteni sosem egyszerű feladat. Azonban azt kell mondjuk, hogy a THQ Nordic megbízottja kellemes munkát végzett. Mégpedig azért, mert ebben a tekintetben nem szabad összehasonlítani a régi és az új alkotást, hiszen ezt a fajta áttörés szinte lehetetlen 2024-ben. Ettől függetlenül már az első képkockák meg tudják idézni az eredeti hangulatát. Ezúttal is megkapjuk a két főszereplőt, akiket Jodie Comer (Emily Hartwood) és David Harbour (Edward Carnby) alakít. Bizony, motion capture segítségével keltették életre a karaktereket és remek munkát végeztek.

Ezeket olvastad már?

Hatalmas balhé van az Escape from Tarkov körül

Új színészekkel és új cosplayerekkel gazdagodott a 2024-es Budapest Comic Con

Stellar Blade és a harcos rák – Ezekkel játszunk a hétvégén

A dercetói ültetvényre történő útjuknak egyetlen célja van: megtalálni Emily nagybátyját, Jeremy-t, aki egy amolyan festő és – a társadalom szemében – őrült is. Az elmeorvosi kezelés háttere nyilvánvalóan aranybánya a könnyed hangulat és a kísérteties forgatókönyv számára, de maga a kúria is elég élvezetesen néz ki. Az Alone in the Dark remake-je részben a Jeremy emlékeiből megidézett álomvilágokba játszódik a valóságon túl. Úgy tűnik, mintha magának a kúriának is lennének egyfajta emlékei, hiszen bármelyik ponton átalakulhat az egész egy rothadó és pusztuló, vagy szörnyektől hemzsegő, és a polgárháború idején leégett ültetvényre hajazó tájjá.

Alapvetően én egyetlen játék esetében sem szoktam kiemelni, de itt az egyébként sétáló karakterekkel sokkal feszültebb végigjátszani a történetet. Gondolok itt arra, hogy lehet futni, mégis, ha így halad valaki akkor az némileg illuziórombó lehet, de persze ez csak az én véleményem. A grafikát illetően egyébként több, mint rendben van a játék szerintem, bár időnként egyes karaktereknek a szájmozgása meg a mimikái kilógnak a sorból, azonban összességében nem ez a jellemző. A szinkron és a hangok szintén nagyszerűek és hamar el lehet veszni a sztoriban emiatt, mivel az ember feszülten figyelni a beszélgetéseket és az eseményeket.

A sztori nagyrészt a déli gótika hagyományaiból merít, mert ennek a helynek is ugyanolyan nyugtalanító a történelme, mint amilyenek a jelenlegi események. A megtalált jegyzetekből és csecsebecsékből még többet is meg lehet tudni a háttérsztoriról, és nagy segítséget jelentenek, hogy összerakjuk a teljes kirakóst. A kastélyban található okkult rejtvények megoldása pedig lehetővé teszi, hogy egy Jeremy keze munkáját jelentő talizmán segítségével olyan különböző álomvilágokba utazhassunk el, mint New Orleans francia negyede, egy mocsári olajfúró torony, vagy egy mauzóleumokkal teli temető egy kiterjedt darabja. Ez egy kicsit olyan érzést indított el bennem, mintha a The Medium folytatásába csöppentem volna.

Ami a harcokat illeti: az ellenfelek kellően változatosra sikeredtek, egyesek olyannyira gusztustalanok, hogy a félelem mellett undort is kiváltsanak az emberből. Viszont nem a rémségek elleni csetepaté a játék legerősebb része, és bár van benne kihívás, nem annyira élvezetes, mint egy Resident Evilben. Ráadásul esendő főhőseinkkel első sorban nyomozni érkeztek és nem azért, hogy megharcoljanak mindenféle rondasággal, és ez kifejezetten igaz a törékeny Emily-re. Ezért volt jó hír, hogy a lopakodás lehetősége többször is hasznos opcióként tűnt fel a kaland során. Egyébként van pisztolyunk, meg később találhatunk nagyobb kaliberű puskákat is, de nem halmoz el a játék töltényekkel, szóval időnként egy-egy tárgyat is felhasználhatunk közelharci fegyverként, de a rossz hír, hogy ezek sem bírják végtelen ideig. A pályákon emellett vannak még felvehető és eldobálható eszközök, mint a tégla vagy a molotov, amellyel szintén kárt tehetünk a ránk törő ellenfekben. Sokkal inkább arra készüljön fel mindenki lélekben, hogy a felfedezés és a rejtvények megoldása lesz az elsődleges és legfontosabb célunk, az igazán nagy kihívást kereső bátor játékosok számára pedig bekerült a játékba egy klasszikus mód is, amely szinte semmilyen segítséget és iránymutatást nem ad, ezért mindent saját kútfőből kell kisilabizálni. Ilyenkor pedig tényleg nem elég csak felvenni a jegyzeteket vagy a küldetésnaplót frissíteni, hanem rendesen el is kell olvasni mindenféle levelet, könyvet és feljegyzést, ha előre akar jutni az ember a történetben.

Természetesen vétek lenne kihagyni a felsorolásból a soundtracket. A rendkívül tehetséges zenész, Jason Köhnen kompozíciói tetőtől talpig átitatják az Alone in the Darkot, és úgy gondolom, hogy ez a fajta sötét hangzásvilág rengeteg alkotót inspirál majd a jövőben, függetlenül a cím sikerétől.

Összességében egy remek felújítást kapott az Alone in the Dark, és a műfaj kedvelői már az első órát követően alig várják majd, hogy benyissanak egy újabb és újabb ajtón. Arra pedig szintén számítson mindenki, hogyha a teljes történetet ki akarja hámozni, akkor nem nem elég egy karakterrel végigjátszani a nagyjából 8 órás sztorit, hanem mindkét főszereplővel a végére kell járni a titoknak.