A Dragon's Dogma 2-ről őszintén, újságírói színesítések nélkül

Jött, látott és keserű szájízt hagyott maga után a Dragon's Dogma 2.

Hányszor, de hányszor hallottuk már azt bármely játék esetében, hogy "jaj, hát ezt most biztosan mindenkinek direkt jóra kell értékelnie, miközben nem is annyira jó a játék" vagy pont az ellenkezőjét, hogy egy-egy negatív kritika csak azért születik, mert az adott újságíró szeret kötözködni, pedig a szóban forgó játék egyszerűen tökéletes. Természetesen nem kell mindig minden teszttel és véleménnyel egyetérteni, de szándékos le- vagy felpontozásról szó sincs a gamersajtóban. Attól mert valaki nem ért egyet a tömegek véleményével, még nem hibás az illető és semmivel sem kevesebb vagy pontatlanabb az ő véleménye. Azért tartottam most ezt fontosnak leírni, mert az utóbbi két hétben a Dragon's  Dogma 2-t tesztelhettem (innen is köszönöm a lehetőséget a Cenega Hungarynek) és biztos vagyok benne, hogy a játék alapjáraton 8/10 és 80/100 fölötti értékeléseket fog majd kapni, adott esetben pedig a 9 és 90-es pontszámokat is elfogadom. Mégis, ez nem jelenti azt, hogy a DD2 már most az év játéka, sőt! Szeretném kicsit árnyalni a képet, nem azért mert jól esik kötözködni és nem azért, mert kamunak tartom a 8-as és 9-es pontszámokat, hanem mert a játék megvásárlása előtt fontosnak gondolom, hogy találkozzatok olyan véleménnyel is, ami picit csalódott a Dargon's Dogma 2-ben.

Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy a 2012-es első rész és az egy évvel később kiadott és Dark Arisen alcímmel ellátott bővített kiadás sem váltotta meg a világot. Egy tisztességes akció-RPG volt, nagy álmokkal és magasztos célokkal, amiket tényleg tetten értünk a játékban, de ezeket megvalósítani még sem sikerült maradéktalanul. Egy csiszolatlan gyémánt volt az első Dragon's Dogma, ami szerintem nem igazán találta meg a közönségét. Egy Skyrim szintű RPG-rajongónak kicsi volt és kevés, aki a The Witcher 3 mélységét és vonalvezetését kereste benne, az a CDPR játékához képest egy sokkal laposabb sztorit talált, a soulslike-szerelmeseknek egyértelműen nem volt eléggé mély és nehéz a harcrendszer, a klasszikus szerepjáték őrülteknek pedig túlságosan is akciódús volt. Egy csiszolatlan gyémánt, tele jó ötletekkel, de felemás megvalósításokkal és picit kusza alaptételekkel. Vajon a folytatásnak sikerült ezeken javítania és a csiszolatlan gyémántból egy valódi koronaékszert faragni? Már most megválaszolom a kérdést: nem, sajnos nem. Azt is elmondom miért.

A rövid véleményem az, hogy a Dragon's Dogma 2 picit lusta és figyelmetlen, ha nagyon magasztos szeretnék lenni azt mondanám, hogy egy AAA-köpeny mögé bújtatott középszerű alkotás, ami pontosan ugyanazoktól a hibáktól szenved, mint elődje. Sem a DD, sem a DD2 sztorijából nem szeretnék spoilerezni semmit. Úgy gondolom egy hasonló kaliberű játéknál a sztori az élmény legfontosabb része, abból akár csak egyetlen konkrét mondat is engem rendkívül feldühítene, így én sem lövök el nektek semmit. A plot azonban nem tartalmaz semmilyen spoilert.

Az első részben Gransys földjén jártunk, amit egy ősi sárkány fenyegetett, amit csak mi, a főhős tudunk megállítani, főleg, hogy a sárkány szó szerint ellopta karakterünk szívét. A hős és a sárkány harca pedig egy örök körforgás Gransys történelemben, folyton folyvást megtörténik, más szereplőkkel, más eseményekkel és sokszor más végkifejlettel is, de egy biztos, Gransysben mindig lennie kell egy fenyegető sárkánynak és egy világmegváltó hősnek. A második rész már új területen, sőt egy egészen új világban játszódik, ami tükörképe, kvázi multiverzumi megfelelője a Dragon's Dogma első részében látott Gransysnek. Picit persze bővítettek a történelmen a fejlesztők, a szép új világban ugyanis egy régóta húzódó és mindent átszövő háború zajlik Vermund és Battahl királyságai között, de ebben a világban is ott a sárkány, ott a főhős, ott a megállíthatatlan körforgás.

Nem mondom, hogy nincs kreativitás az ötletben, ráadásul így a fejlesztőknek nem igazán kellett törődni azzal, hogy mi történt az első részben, hiszen egy másik világban járunk, ami bár mutat hasonlóságokat, akár egyezéseket Gransys-szel, mégis más és "új". Új... már amennyire újnak nevezhető az első részből már megismert alapok picit átfazonírozása és újrafelhasználása. Szigorú szemmel még akár a lusta jelzőt is rá lehetne sütni, elvégre egy teljes értékű folytatástól - amire 12 évet vártak a játékosok - szerintem egy picit többet is elvárhatnánk. De sebaj, efölött még szemet tudok hunyni. Afölött már nem igazán, hogy ez a fajta lustaság, az első rész hiányosságainak és hibáinak kijavítása helyetti szőnyeg alá seprése, a játék többi elemében is tetten érhető.

De mielőtt tovább tiprom a Dragon's Dogma-rajongók lelkét, el kell ismernem a játék erősségeit is. Mert félreértés ne essék, a Dragon's Dogma 2 nem egy rossz játék. A Dragon's Dogma 2 egy nem hibátlan, de élvezetes játék. Aki a látványt keresi egy játékban, az a DD2-ben biztosan megtalálja majd. Ugyanaz a RE Engine hajtja a játékot, mint mondjuk a tavalyi Resident Evil 4 remake esetében, a grafikára tehát nem lehet panaszunk. A gépigény is kellően barátságos és technikai fronton sem ütköztem gondokba, legalábbis PC-n, én ugyanis a PC-s verziót teszteltem.

Az első rész aprócska térképét is bőven túlugorja a folytatás. A fejlesztők beszámolói szerint közel négyszer akkora a Dragon's Dogma 2 területe, mint volt az első epizódé, ráadásul teljesen open-world, töltőképernyőknek nyoma sincs. A látványorgiát tehát kipipálhatja a játék, főleg ha hozzávesszük, hogy a karakterek, az összes NPC, az ellenfelek grafikai kidolgozása is parádés. Az óriási (a DD2-ben már szó szerint is óriási) ellenfeleinkre sem panaszkodhatunk. Rendkívül látványos lényekkel találkozunk a játékban, amiket továbbra is megmászhatunk, így az ellenük folytatott harc is elképesztően mutatós. Gondolj bele abba, hogy amikor utadba kerül például egy Griffin, az állat nem repked néhány kört majd támad rád a földön, hanem rákapaszkodva akár hosszú percekig is küzdhetünk vele a levegőben, miközben a griff próbál lerázni téged, próbál menekülni. A grafikába és a látványos akciókba egyszerűen nem lehet belekötni.

Szintén örvendetes, hogy az első részből megismert három karakterosztály immár négyre bővült, ráadásul mindegyik továbbfejleszthető alosztályokra, így összességében kilenc cast közül választhatunk a játékban. Könnyedén megtalálja a számítását mindenki, az is aki a távolsági harcra vágyik, aki kardokkal szeret hadonászni, aki a varázslatokban hisz, sőt még az is, aki a nyílt harc helyett a megtévesztést és a buffokat tartja legnagyobb erősségének. Próbáljátok ki a Trickster kasztot, rendkívül érdekes vele játszani!

A fejlesztők ezúttal a világot is jobban feltöltötték. Nem mondom, hogy a Dragon's Dogma 2 reformálja meg a mellékküldetések színvonalát, de a kötelezően elvárt szintet hozzák a mellékes feladatok, ahogy a világban random minket érő dinamikus eventek is tesznek róla, hogy ne használjuk a gyorsutazást, inkább gyalogszerrel járjunk mindenfelé, hiszen sosem tudni milyen érdekesség bukkan elénk.

És akkor jöjjön, aminek jönnie kell! A fanyargás, a csalódottság, a nemtetszés, a kritizálás, amik ugyanolyan fontosak a teljes kép átlátásához, mint az élmények és a pozitívumok.

Csaknem a játék összes elemét felületesnek, hibásnak, elhamarkodottnak, egyszerűen nem elégnek éreztem. A Dragon's Dogma 2 pont egy ugyanolyan csiszolatlan gyémánt, mint volt az első része. Bár a látvány lenyűgöző, belerondítanak a suta animációk. Karakterünk és ellenfeleink animáción is bőven lehetett volna még dolgozni, bármennyire is szép a világ, mindig észreveszed majd, hogy darabos, élettelen, egyes esetekben akár nevetséges egy-egy animáció. A mimika fogalma például valószínűleg teljesen ismeretlen a fejlesztők számára, mert az az arcjáték, amit az NPC-k produkálnak, az nem 2024-es, inkább 2004-es szint. Márpedig az NPC-kel sokat fogunk társalogni! Már az első percben, a 10. órában és még a 30. órában is egyszerre nevetséges és zavaró, hogy mennyire élettelen minden egyes NPC arca.

Visszatér az első részben megismert Pawn-rendszer is. A Dragon's Dogma 2 ugyanis ízig-vérig singlepalyer játék, nincs benne semmilyen coop lehetőség. A játékos egy darab főhőst irányít, aki mellé 3 NPC karakter csatlakozik. Egy a saját magunk által megalkotott Pawn, kettő pedig olyan, amiket más játékosok készítettek. A Pawn-rendszer lényege ugyanis, hogy nem random NPC-k csatlakoznak a központi karakterhez, hanem úgynevezett Pawnok, amiket minden esetben játékos alkotott meg, nem pedig maga a rendszer. Sokat nem tesz hozzá az élményhez, az első percek izgalma után pontosan ugyanúgy kezeljük ezeket a karaktereket, mintha a gép által készített NPC-k lennének, élet és egyediség nélkül.

És a végére az egyik legfájóbb dolog, a harcrendszer. Ami a legfontosabb, eszedbe se jusson billentyűzet + egér kombóval nekivágni a játéknak. Nem csak rossz így a program, de véleményem szerint szabályosan játszhatatlan. Az egyetlen megfelelő mód, a kontroller használta. Ám ami ettől sokkal nagyobb probléma, az maga a rendszer felépítése, az álca, az illúzió, amit a harcrendszer teremt. Papíron persze tök jó, hogy kasztonként mennyire eltérő a harc, hogy mennyi különböző fegyver áll rendelkezésünkre, hogy a karakterek magassága és testtömege is kihat a harcra, hogy felmászhatunk óriási ellenfeleinkre, hogy nem csak tárgyakat dobálhatunk, de kisebb testű ellenlábasainkat is odébb taszíthatjuk, akárcsak Aragorn Gimlit a Helm-szurdoki csatában.

Ez mind szép és jó, de a harcrendszer még mindig egy díszes függöny mögé bújtatott, buta, suta, unalmas, button smash. Persze értem én, hogy nem egyszerű button smash, ha az ember nem csak egy, de két gombot is nyomogat egyetlen képességhez... ettől még nem lesz összetett, mély és izgalmas a képességek használata. Rettentően frusztráló, hogy ha íjjal sorozzuk ellenfelünket, akkor az egy gombos button smash helyett a Dragon's Dogma 2-ben két gombos button smash van és, hogy a látvány oltárán mindent feláldoztak. Ez alapjaiban igaz a játékra is, végig olyan érzetem volt játék közben, hogy a látvány volt az első a fejlesztők szeme előtt, minden más csak másodlagos prioritást élvezett. Pedig a japán fejlesztőkre pont az ellenkezője szokott jellemző lenni. A funkcionalitást előrébb helyezik általában a látványnál és a kényelemnél, kivéve most. A DD2-ben minden képesség, a legalapvetőbb varázslat elsütése is rendkívül csilivili, színes, hangos, gyors és látványos, csak éppen a kamerakezelés néha annyira a spellre fókuszál, hogy zavaróan semmi mást nem látunk a képernyőn és továbbra is egyszerű és unalmas, agyatlan gombnyomkodásról van szó. Nem nagyon kell megtanulnunk a harcot, nem kell kiismerjük az egyes spelleket, egyszerűen megnyomsz egy gombot (vagy hát kettőt mert úgy már mennyivel izgalmasabb, spoiler: nem az), a karakter ellő egy spellt, kilő egy nyilat, suhint egyet egy karddal, az ellenfél pedig sebzést szenved el. Ennyi, nincs mélység, nincs tanulnivaló, nincs izgalom. Látványos a harc, de ugyanolyan unalmas, csiszolatlan, mint volt az első rész esetében. Márpedig akció-RPG lévén két játékmechanikával fogsz sokat találkozni, az unalmas harccal és a 20 éves szintet megütő animációkkal az NPC-kel folytatott beszélgetések során.

Továbbra sem állítom, hogy rossz játék a Dragon's Dogma 2, sőt! A DD2-be bele lehet szeretni, nem tagadom, ugyanakkor fenntartom a véleményem, miszerint a játék egyes elemei, például a sztori, lebutult az első részéhez képest, pedig abban sem volt túl acélos, más elemek pedig pontosan ugyanazoktól a hibáktól szenvednek, mint a 2012-es Dragon's Dogma esetében. A játék rendkívül látványos, egy helyben állva és a legvadabb ellenféllel is harcolva, de azokat a játékelemeket, amiket javítani és mélyíteni kellett volna, elrejti a látvány selyem vékony paplanja mögé.

A Dragon's Dogma 2 számomra csalódás, sokkal többet vártam, sokkal nagyobb fejlődést. De összességében egy korrekt, élvezhető alkotást, csak azt ne várjuk tőle, amire a fejlesztők szánták. Nem reformálja meg az akció-RPG-k zsánerét, távolról sem.