30 éves Tarantino klasszikusa: Így festenek a Ponyvaregény sztárjai akkor és most

A Ponyvaregény hatalmas kassza- és kritikai siker lett 1994-ben.

Ugyanabban az évben, amikor Quentin Tarantino bemutatta Kutyaszorítóban (1992) című filmjét, amely egyébként a rendező első valódi mozifilmes alkotása – az 1987-es a My Best Friend's Birthday-t csak az Egyesült Államok egyes mozijaiban vetítették le –, a szerző nekilátott megírni azt a forgatókönyvet, amiből később megszületett az egyik legnagyobb klasszikusa.

Az 1994. október 14-én bemutatott (és hónapokkal korábban a cannes-i filmfesztiválon Arany Pálmát nyert) Ponyvaregény (Pulp fiction) gyorsan átalakult egy alacsony költségvetésű indie filmből olyan kulturális jelenséggé, amely örökre átformálta a filmművészetet. A hét Oscar-jelöléssel – miközben megnyerte a legjobb eredeti forgatókönyvért járó díjat – büszkélkedő film három Los Angeles-i bűnöző életét fonja össze úgy, ahogyan csak Tarantino tudta megálmodni.

Kétségtelenül ez a produkció Quentin Tarantino leghíresebb rendezése. Nemzedéki érzést hordozó hangvétele és radikális húzásai röpíthették abba a máig tartó szupersztár státuszba az olasz-amerikai direktort és a Ponyvaregényt, amiben mindmáig tündökölni látszik. Utóbbi, vagyis az alternatív-művészfilmes elemeknek a felhasználása, azoknak az izgalmas történetmesélés szolgálatába való állítása döntő szerepet játszhatott a film népszerűségében. Ezek akkor forradalmi újításoknak számítottak a nagyközönség mozijában, főleg a cselekmény nem-lineáris, szakadozott időkezelése. Pedig ma már a legközépszerűbb, két hétig futó moziknak is alapvető eleme ez az ide-oda ugráló, szabálytalan sztoriszövés.

Olyan színészgárdát sikerült összehoznia, akik már akkor sem számítottak kis névnek, de ez a film még tovább repítette őket a sztárság útján. Milyen jó volt együtt látni John Travoltát, Bruce Willist, Uma Thurmant és Samuel L. Jacksont, hogy csak néhányukat említsük meg – Bruce Willisnél sajnálatos módon időközben frontotemporális demenciát diagnosztizáltak, és emiatt vissza kellett vonulnia a színészkedéstől.

A kilencvenes évek védjegye ez az ún. midcult filmstílus, ami a hetvenes évek filmkultúrájához hasonlóan a művész- és a tömegfilmet igyekezett ötvözni. Mer kísérletezni, keresi az izgalmas, rendhagyó formákat és a mélyebb tartalmat, ugyanakkor élteti a popkultúra mítoszait és csúcsra járatja a néző izgalomba hozását célzó mechanizmusokat. Jelen esetben a gengsztermítosz trendivé fazonírozása és az utcai nyelv, a szleng vászonra vitele párosul egy spirituális mondanivalóval. A film azt üzeni, hogy nem a klasszikus morál megsértése vonja maga után az isteni büntetést, hanem az égi jelek fel nem ismerése, a változtatás lehetőségének meg nem ragadása. Valami olyat mond el, amiről Fincher is beszélt első munkáiban (Harcosok klubja; Játsz/ma). Ezért jöhet ki az egész „buliból” győztesen Butch és Jules, de bukik el az orra hegyéig se látó Vincent Vega.

Most pedig a Ponyvaregény immáron 30. születésnapja alkalmából megnéztük hogyan festettek a színészek három évtizeddel ezelőtt, és mi a helyzet velük mostanság.

Kattints a képre a galéria megtekintéséhez:

Quentin Tarantino, mint Jimmie

A képek forrása: Miramax/Buena Vista/Kobal/REX/Shutterstock; Gabriel Olsen/FilmMagic

Borítókép forrása: imdb.com

Ezeket olvastad már?

Újra kellett forgatni az új John Wick spinoff nagy részét, mert visszadobta a Lionsgate

Nem sokon múlt, hogy ne az NSYNC, hanem egy másik fiúbanda számával nyisson a Deadpool & Rozsomák

Samuel L. Jackson visszamondta ikonikus „bibliai" monológját a Ponyvaregényből