Silent Hill 2 teszt: nem ködösítünk, így kell egy klasszikust remakelni

Hátborzongató érzés, hihetetlenül néz ki, és az év egyik legjobb játéka.

Az Alone in the Dark legelső része meg volt a kilencvenes években, de sosem rajongtam gyerekként, illetve fiatalként a horrorokért, majd ez az elmúlt években megváltozott, köszönhetően például a Resident Evil felújított változatainak. A Silent Hill széria viszont teljes mértékben kimaradt, amit nem is igazán értek, de nincs mit tenni, miután feldolgoztam ezt a tényt, nagyjából úgy, mint mikor Ross a Jóbarátokban megtudja, hogy a leszbikus felesége Carol gyermeket vár tőle. 23 éve indult útjára ez a frenetikus franchise, de a 2012-es csalódást keltő Silent Hill: Downpour megtörte a szériát, és jó hosszú időre a fiók mélyére száműzte a Halott várost.

Mindenesetre a Silent Hill 2 remake már az első pillanattól odaszegez a képernyő elé, mert rettentő erős atmoszférája van. Kilépünk az ördögien elszennyeződött mosdóból, és elénk tárul egy vészjósló táj, amit a Bloober Team fantasztikus módon rakott össze, és amint elindulunk a domb oldalon az erdőbe, az egyre inkább ránk telepedő köd lesz a legnagyobb félelmünk. Sosem lehet tudni ugyanis, hogy mit rejt az ismeretlenség. Feleségünk, Mary titokzatos levele miatt kötöttünk ki ismét ebben a kisvárosban, ami azért fura, mert James elmondása szerint élete párja már három éve halott – kellene, hogy legyen ugyebár.

Az enyhén baljós első fél óra után felpörögnek az események és egyre sűrűbben igyekszik a frászt hozni ránk a játék a maga gusztustalan és groteszk ellenfeleivel. A recsegő rádió eközben – majdnem – mindig figyelmeztet a közeli veszélyekre. A csúszómászó, savat okádó csigaemberek, a végtagokkal dúsított bolondok és a popkultúra történetének legkevésbé szexi nővérei mind holtan akarnak minket látni. A ködös utcákról aztán bemerészkedünk a rothadó épületekbe, majd a pokoli túlvilágba is, de egy biztos, sehol nem érezzük majd biztonságban magunkat. Ámbár én utam során számtalanszor meg-megálltam és körülnéztem, mert dacára a félelmetes helyszíneknek, egyszerűen lenyűgözött a látvány. Az utcatérkép ugyanaz, de a hely… más. Most részletesebb az egész világ – a rovarrajok hátborzongatóan suhannak át a falakon; A betört kirakatokban plakátok hirdetik a karneválokat, amelyek már rég elhagyták a várost. Valahogy baromira nyomasztó, minden egyes lépésünkkel érezzük a vállunk a történet súlyát, és tudjuk, hogy nem kellene itt lennünk, de egyszerűen nem hátrálhatunk meg, mindegy mi jön szembe. Mikor farkasszemet nézünk Piramisfejjel, még akkor is ott dolgozik az emberben, hogy oké, csak ezt éljem túl és beülök az első verdába, majd uzsgyi haza, végül mégsem teszi meg az ember, mert a végére akar járni ennek a különös rejtélynek.

James nyugodtsága is szíven ütött, egyszerűen alig van olyan jelenet, amely kizökkentené őt a lelkiállapotából. Helyette inkább én voltam az, akinek folyamatosan magasan pörgött a pulzusszáma, de mégis élveztem megtenni az újabb és újabb lépéseket. Akadnak olyan helyek is, amelyek az eredeti játékban nem voltak bejárhatóak, de a remakenek köszönhetően ez is megváltozott. Ott van például a lemezbolt, ez korábban nem volt nyitva, de jó pár másik üzletet is meglátogathatunk, feltéve ha megfejtjük a zár kódját, és a többi.

Ráadásul a központi helyszíneket (Wood Side Apartments és pokoli Blue Creek megfelelőjük; Brookhaven Kórház; Toluca börtön, amely ma már borzasztóbb hely, időzített világítási karjaival és falba mászó vadállataival) újra feltérképezték és bonyolultabb formációkkal bővítették. rendelkezzen a bennük található kidolgozott rejtvényekkel.

Összességében elmondható, hogy a frissítés nagyon jól sikerült: jobb irányíthatóság, modern, külsőnézetes kamera, pazar látvány, de néhány dolog így 2024-ben már elavultnak számít. Például az ellenfelek ismétlődése – a játékban ugyanis 90%-ában alapvetően három alapvető lény igyekszik majd az életünkre törni. Továbbá azt hiszem, még soha nem játszottam ennyi rejtvényt tartalmazó játékkal, amely nem kifejezetten „kirakós játék” volt. Ha összevonnád az összes legutóbbi Resident Evil feldolgozást, plusz 7-et és a Village-et, még akkor sem érnék el a Silent Hill 2 remake-ben található fejtörők számát. Bár a legtöbbet szórakoztató megoldani, vannak olyanok, amelyek rendesen összezavarhatnak, de hát nyilván ez is volt a célja anno a készítőknek. Végtére is ne legyen már minden olyan egyszerű. A harc egyébként kellemes, de egy idő után igazából a néhány leadott lövés, majd jó pár jól irányzott tarkós a különleges baseball ütőnkkel némileg repetitívvé és esetleg unalmassá válhat, ámbár nem is ez a fő mozgatórugója a játéknak. Főleg mikor több lénnyel találod magad szemben egy szűkebb helyen, akkor a gyenge megvilágítás mellett a dolgok gyorsan balul sülhetnek el.

Összességében a Bloober mélyebbé, lenyűgözőbbé és – igen – ijesztőbb élménnyé tette a Silent Hill 2. részét, nem utolsósorban a fantasztikusan átdolgozott Labyrinth részre gondolva, ahol minden realitásérzék szétesik. Piramisfejről pedig nem is beszélve, egy figura előlépett a legőrültebb lázálmainkból, húzza óriási, nyikorgó pengéjét, és vadászik... méghozzá ránk. Tudom, hogy ezt még sokáig lehetne folytatni, de nemt tehetem, mert valami visszahív a Silent Hill 2-be.

Borítókép forrása: Steam